Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - Chmel, Rudolf: Adalék a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok tanulmányozásihoz
vonulattal: népnemzeti — Arany, Tompa —, liberális nemesi — Kemény Zsigmond — s végül Jókai romantioizmusa), később pedig, a kiegyezést követő évtizedben differenciált törekvések s a régi és új világirodalmi áramlatok (romantika, realizmus, naturalizmus, szimbolizmus) együttélése tarkít — ez a korszak (a Nyugat századeleji mozgalmat is beleértve) nem talált rendszeres visszhangra a szlovák irodalmi sajtóban, bár most is, minit a klasszicizmus és romantika korszakában, bőven találhatunk analógiákat a szlovák és magyar irodalmi fejlődés között. A Világos utáni magyar irodalomban romantika és realizmus együtt él, míg nálunk a határvonalak mégiscsak élesebben alakultak. Ezért nálunk a század végén már belső irodalmi okokból sem rezonált Jókai és az egész romantikus és romantizáló-történelml irány, de még a magyar prózaírók műveinek (például Kemény Zsigmondnak) társadalmi problematikája sem. A Nyugat mozgalma is csak gyönge visszhangra talált, ezt azonban az állam- fordulat utáni korszak „pótolta“, amikor képviselői ösztönző, izgató és aktív elemként léptek be a szlovák irodalmi folyamatba. A magyar irodalom államfordulat utáni befogadója már differenciáltabb, tapasztaltabb. Az irodalom nagy általánosságban függetlenül nemzetébresztő funkciójától. Oldódik az ellenszenv a magyar irodalommal szemben, bár a monarchia széthullását közvetlenül követő politikai helyzet továbbra sem kedvez egészen az ismerkedésnek. Néhány mozzanatnak azonban (például a haladó szlovákiai magyar kisebbség aránylag erős kulturális hátországának) pozitív szerepe volt. Ez például abban tükröződött, hogy a szlovák sajtóban magyar szerzők tollából több cikk, recenzió jelent meg a magyar irodalomról; mint látni fogjuk, fordított volt a helyzet a 19. század második felében, amikor a szlovák irodalomról magyar folyóiratokban, kiadványokban szlovákok írtak. A magyar irodalmat az államfordulat után sűrűbben fordítják, komoly tudományos érdeklődés tárgya lesz, kapcsolati kérdéseket is vizsgálnak stb. Ilyen értelemben a két háború közti korszakot tekinthetjük a legtermékenyebbnek. Erre vall P. Bújnák, R. Uhlár, A. Göllnerová, Sít. Krčméry, E. B. Lukáč, Klein-Tesnoskalský és mások irodalomtörténeti és kritikai életműve. Az érdeklődés újra szerzőkre irányul, de kiválasztásukban már következetesebb irodalmi kritériumok érvényesülnek (Petőfi, Arany, Eötvös, Jókai, Madách, Mikszáth, Ady, Szabó Dezső, Móricz, József Attila, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula és mások). Szórványosan műfaji értékelések, illetve az egyes írók esetében sajátos kérdések is fölmerültek (a 20. századi magyar regény fejlődése, Ady dekadenciája, Szabó magyarság-problémája stb.). Néhány szerző körül még viták is kerekedtek, amelyek az írók szlovák fogadtatását voltak hivatottak tisztázni (például az Ady-vita). Egészében mégis rendszertelen volt a magyar irodalom visszhangja, a múlt árnyaival terhes. „Olyan irányzat uralkodott“, írja emlékezéseiben Andrej Mráz a 30-as évekről és a Slovenské pohľady szerkesztéséről, „csak minél távolabb a magyar dolgoktól, épp eleget vettünk át belőlük a múltban. Csak a davisták tartottak fenn kapcsolatot a magyar irodalom itteni haladó képviselőivel. A Pohl'adyban itt-ott megjelent egy-egy háború előtti magyar költő verse. Vlado Roy azzal fenyegetett, hogy leadja nekem Az ember tragédiája fordítását (ha befejezte, kéziratban, közöletlenül maradt), néhány recenziót is közöltem lefordított magyar könyvekről, de szinte ez minden‘‘.12 A sajtó továbbra is néhány, már hagyományosan „problematikus“ szerzőt pertraktált. Még mindig Petőfi volt a mágnes, bár a két háború között csupán egyetlen verse jelent meg szlovák fordításban.1-3 Az érdeklődés részben az irodalomtörténet szférájába tolódott át. Néhány kutató még „renegát“ voltát hangsúlyozta, mások szlovák eredetét, a fenti jelző vagy a nemzetárulás vádja nélkül. Petőfi fogadtatása ebben az Időszakban politikai szempontokon át aktualizálódott. Ilyen irányban jellemző az a széles körű sajtóvita, amely a harmincas évek végén Petőfi pozsonyi szobrának újra felállításáról folyt. Itt természetesen már szinte szóba sem kerültek irodalmi szempontok. A szlovák irodalomtörténetírásnak ezt a szárnyát, amely viszonylag egyoldalúan „renegát“ voltáért iterpretálta Petőfit, elsősorban Bújnák néhány munkája, illetve a magyar irodalomról szóló kéziratos egyetemi előadásai reprezentálják14, ahol részletesen tárgyalja a magyar irodalomnak 1772-től a jelenig megtett fejlődését, s néhány szlovák vonat12 A. Mráz, Čím slovo žilo. Bartislava 1967, 173 — 174. 13 Csukás István megállapítása szerint, Petőfi és a szlovákok című kéziratos monográfiájának III. fejezetében, 3.
