Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - Kováč, Dušan: Nyár
— Nincs mibe megtörülköznöm, várnom kell, mig kissé megszáradok — mondta. És a fiú csak ült, s hallgatott, mereven bámulva valahová a térde közé a földre. — Nektek ott nem szabad lányokról beszélnetek, ugye? — Nem tudom, hogy érted. — Tudod te azt. Minden férfi disznó. Azt hiszed, nem tudom? Nemegyszer hallottam már, ha eljönnek apámhoz a barátai, miket beszélnek. Még hallani is bűn. — Összefonta a karját, s figyelte, mint folyik le lassan a melléről a víz. — Tudod, mit csinált a múltkor? — Kicsoda? — Hát apám. Bejött hozzám, amikor le voltam vetkőzve, egy darabig csak nézett rám, majd odalépett mellém, a hasamat simogatta, és tudod, mit mondott? Azt mondta: Hm, nagylány, neked egészen jó az alakod. És aztán még hozzátette: Vigyázz a férfiakkal, ahány csak van, valamennyi disznó. Amikor később megkérdeztem tőle, hogy ő is az-e, semmit sem mondott, csak elment... Mért nem szólsz semmit? Megkukultál? — Nem tudom, mit kellene mondanom. — Most nem tudod, de ha majd visszamész, a társaidnak arról fogsz fecsegni, hogy nekem milyen combom meg csípőm van, és... és ami azt illeti, semmit sem láttál — még nem száradt meg teljesen, de gyorsan öltözni kezdett. — Már felöltöztél? — kérdezte a fiú kis idő múlva. — Fel. Talpra ugrott, és a lányra szegezte a tekintetét. Monika még csak félig volt felöltözve. A szeminarista odament hozzá, azaz dehogyis ment, rávetette magát, esetlenül vagy inkább dühödt ügyetlenséggel megölelte. Mónika védekezett, fejbe vágta: — Disznó, disznó, te is disznó vagy — végül is sikerült eltaszltania magától. A fiú aztán már semmivel sem próbálkozott. Megvárta, míg Monika befejezte az öltözködést, majd lassan elindult utána a bokrok között vivő keskeny ösvényen. Amikor kívült kerültek a látókörömön, én is falu felé vettem utamat. Amint kiértem a sarjerdőből, nyomban megpillantottam őket, ahogyan egymás mellett lépkednek a vasúti töltés mentén; voltaképpen csak két homályos sziluett volt, csupán annyi különbség volt köztük, hogy Monika fehér blúzáról kissé erősebben verődött vissza a holdfény. Már egészen a halastónál jártak, s ott megálltak. Vajon mi érdekeset láthatnak ott? Tulajdonképpen nem is volt az halastó, csak úgy nevezték, halat már régóta nem tenyésztettek benne, tele volt piszokkal, békával és fadarabokkal. Azóta, hogy a partján álló száraz fűzfára felakasztotta magát a suszter, fürödni sem járt oda senki. Azt beszélték, hogy rákos volt, felkötötte magát, de a száraz ág letört alatta, ő meg beleesett a tóba, és megfulladt. Hurokkal a nyakán találták meg, a száraz ággal együtt. Állandóan arrafelé néztem, s úgy rémlett, mintha nem mozognának. Isten tudja, mit csináltak ott. Leheveredtem a töltésre, s a lekaszált rétet kémleltem. Csak most kezdtem érezni a széna erős illatát. — Miféle ötletei lehetnek annak a lánynak? — morfondíroztam magamban. — Isten tudja, mikor mond igazat és mikor képzelődik. Amit az apjáról mondott, az könnyen megfelelhet a valóságnak, hiszen róla sok más egyebet is beszélnek. A kastély, amely kissé félreesik a falutól, valamikor bolondokháza volt. Nőket tartottak benne. Ha megjelent valaki a közelben, meztelenül kiálltak az ablakba, kiabáltak, integettek, s szemérmetlen mozdulatokkal próbálták közelebb csalni a férfiakat. Természetesen senkit sem sikerült beédesgetniük. Borzalom volt rájuk nézni, rebesgettek is valami olyasmit, hogy egyszer egy fiú bemászott hozzájuk, s az őrült nők darabokra tépték. Állítólag Monika apja is bement hozzájuk. De hogy miképp jutott ki onnét, senki se tudja, ő maga sohasem beszél róla, úgyhogy talán semmi sem igaz az egészből. Viszont más hírek is terjengtek róla. Egyesek szerint az utóbbi időben kijár a parkba, s ha valahol meglát valamilyen magányosan üldögélő suhancot, melléje telepszik, s különféle szerelmi történeteket mesél neki. S ilyesmiket aztán valóban tudott mesélni! S ha látja, hogy a suhanc már eléggé transzba jött, sétálni hívja az erdőbe. Tehát ilyenféle dolgokat beszéltek a Monika apjáról. Én sohasem vettem a mendemondát komolyan, mert jól tudtam, hogy az erdészekről soha sehol semmi jót nem beszéltek. De Monika minduntalan ott motoszkált a fejemben. Tudtam, hogy találkoznom kell vele. Mégpedig minél hamarabb.
