Irodalmi Szemle, 1972
1972/3 - Bata Imre: Weöres Sándor
A parton Proteus alakoskodik: most majdnem isten, most a lehetetlen, most számtalan hűs gyönggyé szerteröppen, most sziklává mered, most újra híg. Víz és föld határ-láncára bukik, de menny s mélység közt lakik: ő a tenger, keblén sarat ringat, s a szerelemben sár urává, emberré változik. Bírák és bankosok aeropágja megméri, sorsa tűhegyen forog: vagy visszadobják habzó szabad árba vagy uszonyán ember-guzs csikorog; de minden sejtje tengert párolog: száraz porvert tanyán nem élt hiába. (Proteus) Proteus mitológiai személy, az alakváltás, játékos mentalitás fenoménja, nyilván a költő, aki ugyancsak ilyen alakot váltó és játékos kedvű. De Proteus is, önmaga, a mitikus cselekmény rendjében otthonos, meg a tengeri is, sár is, víz is, kő is, menny és mélység között, viz és föld határláncára bukó hullám, ritmus; maga a költészet, amit — e szabad, hlganymozgású elemet — a merev törvény, a megszámolhatóság világa kér számon. Bírák és bankosok aeropágja. A szabadság közegében honos költő pedig ember-gúzsba kötött. De száraz, porverte tanyán is tengert párolog minden sejtje. A szonett-térben kibomló verstörténés mélységek szerint tagolt világ. Szellemi tartalma több, mint anyagi kiterjedtsége. Horizontálisan kiképzett, nem vertikálisan rendezett. Weöres proteusi hajlamú költő. Következik ez már személyiségfelfogásából is. A lírai hőst nem az individuális emberre alapozza, fontosabbnak érzi az ősi emberi tulajdonságokat, a közös vonásokat, mint az elütőkat, s nem csinál ügyet belőle, hasonlít-e valakire vagy nem; még a plágiumról is inkább középkoriasan, mint tizenkilencedik századi módon gondolkodik; az se zavarja, mikor különböző stílusokat ötvöz életművébe. Ellenkezőleg. Merülő Saturnus című kötetében (1968) olvashatni Psyche ciklusát. E verseket egy fiktív költőnő stílusában, a tizennyolcadik—tizenkilencedik század fordulójának hangján írja, jelezvén ezzel is, mennyire nem a romantika zseni-kultuszának jegyében vélekedik az alkotóról. Mert a költészet törvénye ugyan a folytonos megújulás, de a rendelkezésre álló hagyományt szabadon lehet használni, hiszen az alkotó személytelen, a mű nem individuális érték. A proteusi jellemű alkotó különböző stílustendenciákat avat magáévá. Weöres lírájának stílus- és műfajrétegei azonban mégis egységet képeznek. Az alig változó költői mentalitás a bámulatos formabiztonság, a folytonos megújulásra törekvés, a létre kíváncsi költői szellem állandó ébersége az 1933—34-ben írott Üres szobát összeköti a Merülő Saturnus filozófémáival, a Rongyszőnyeg apró darabjai is évtizedeken át szaporodnak, de ez a ciklus homogenitását nem érinti. Weöres költészete a hallgatás évtizedében tabu volt a magyar irodalmi köztudatban. Nevét nemigen írták le — legfeljebb csak megrovőan — 1949 és 1955 között. Alkotásai azonban akkor is hatottak. Nemcsak a sznobokra, a megtiltott iránt fogékony érde- kesség-hajhászókra, de a tehetséges fiatalokra, Juhász Ferencre, Nagy Lászlóra is. Juhász Dózsa-eposza példát a Mahru vesztése című Weöres-eposzból vesz, Nagy László izzó líráját, népköltészet iránti fogékonyságát Weöres abszolút líraisága inspirálja. Mert ha van abszolút líra, ez a költészet az — .igen! —, ha van abszolút lirikus, Weöres az. De ez a maradéktalan szubjektivitás, amely az abszolút lírát föltételezi, már az objektivitás határán van. Weöres legéteribb hangja az egyszerűség, tárgyiasság természetességét idézi, modernsége, differenciáltsága egyben maga az ős-naivitás. A Weöres- életmű annak is példája, mennyire összehangolható hagyomány és modernség, ősi és mai, személyes és személytelen. Ez a líra az időben vissza és előre tárt kapu. Gyűjtő- lencse, melyen át a magyar líra fényének ereje megsokszorozódik. Immár klasszikussá érett mű, de mindig megújuló, annyi lehetőséget hordozó, hogy minden megközelítése új meg új vonásokat feltáró, újabb és újabb rétegeket villant fel — a magyar irodalmat tudat még mindig mögötte jár.
