Irodalmi Szemle, 1972

1972/3 - Gál Sándor: Visszafelé

S mindezektől a kényszerektől és korlátoktól megszabadultan, nyugodt lélekkel vettem el mindig azt, amire szükségem volt, ott és úgy, ahogy találtam. Senki és semmi nem akadályozhatott meg ebben. Erős voltam, kitartó, ügyes és bátor.

De nem vakmerő. Mindig mindent jól átgondoltam, s cselekedeteimet a higgadtság jellemezte. Csupán tavasszal nem voltam képes uralkodni ösztöneim felett. Tavasz közeledtén izgatottá váltam, nem találtam sehol a helyemet, napokon át kóboroltam szinte céltalanul az erdőkben, és kínlódtam. Testem fölött ilyenkor teljes mértékben az ösztöneim uralkodtak, s én akarva-akaratlan, kénytelen voltam követni parancsukat. S ez — nyilván már önök is rájöttek — nem volt más, mint a nemzés vágya, törvénye. S addig soha meg nem nyugodtam, amíg célomat el nem értem. Természetesen minden esetben erőszakhoz kellett folyamodnom, de — mint már említettem, — bennem ekkor már nem voltak gátlások. Az erdőben sokan jártak, s én tudtam, hova, merre mennek ezek a kirándulók. Ismertem az utaikat, s így viszonylag könnyen elértem célomat. Persze ezek a tavaszi napok nem maradtak következmények nélkül. Az asszonyok, akiket megszereztem magamnak, szörnyű híreket terjesztettek rólam, természetesen elsősorban önmaguk igazolására, de ezzel én nem törődtem. Elvégeztem, ami a természettől elrendeltetett, s ezzel az én feladatom a következő tavaszig véget ért. Egyszer azonban — nem kis meglepetésemre — egy asszony az első alkalom után egészen szokatlanul, mondhatnám furcsán viselkedett, ugyanis azt ígérte — emlékszem, kedves vadembernek nevezett —, hogy újra kijön hozzám az erdőbe. S ki is jött. Kezdetben azt gondoltam, hogy kelepcébe akar csalni, s ezért nagyon óvatos voltam. Mikor megláttam a fák között, sokáig figyeltem, de az erdő csendes és kihalt volt. Sehol semmi nesz, a szagok is a megszokottak voltak, nem éreztem rajta kívül ember közelségét. De, mondom, ez egyetlen eset volt csupán.

A többiek, mint már említettem, másként viselkedtek, s ebből sok kellemetlenségem származott, de egyben sok mulatságom is. Több ízben valóságos hajtövadászatot indítottak ellenem, de olyan nevetséges és primitív módon, hogy még most is mosolyognom kell rajta.

Az ellenem indított hajtóvadászatok akkor kezdtek komollyá válni, amikor a felbőszült emberek kutyákkal jöttek rám. Ez már egyáltalán nem volt tréfa. Cselekednem kellett. S én cselekedtem is, hisz a szabadságomról volt szó, s ezért képes voltam mindenre. Az embereket könnyűszerrel be tudtam csapni, hisz alig ismerték a természet titkait, a kutyákkal azonban kissé nehezebb volt a dolgom, mert a kutya veszélyes állat. Szolga. S a szolgák mindig veszélyesek. De alaposan elbántam velük, mert én erősebb voltam, és jobban ismertem az erdőt, a sziklákat. Az első esetben egyetlen kutya se tért vissza az erdőből. Mind ott maradtak kiterítve, mozdulatlanul. Éjszaka aztán összeszedtem a kutyákat, s egy aránylag forgalmas erdei úton szépen sorba fektettem őket, hogy gazdáik még egyszer és utoljára gyönyörködhessenek bennük. Azt nyilván mondanom sem kell, hogy ezt az eseményt nem mulasztottam el végignézni. Még most is jól emlékszem a döbbent és tanácstalan arcokra, ahogy ott álltak tehetetlenül a kutyák felett. Némák voltak, de némaságuk megtelt dühvei. Hallgattam — már valamivel később — a káromkodásaikat, szidtak, és a pokolba kívántak, s megfogadták, hogy minden áron kézre kerítenek. S közben fogalmuk se volt arról, hogy én ott vagyok, és minden szavukat hallom. Mondhatom, mulatságos egy helyzet volt. Ezeknek az átkozódó, fogadkozó férfiaknak ugyanis sejtelmük se volt arról, hogy tulajdonképpen kivel is állnak szemben. Mindössze annyit tudtak rólam, amennyit az a néhány asszony mondott el, akiket magamévá tettem. Azok pedig bizonyára torz, túlzó és valótlan képet festettek rólam. De ezen ugye, nem is lehet csodálkozni. Valamilyen módon igazolniuk kellett a történteket, s én ezt a jogukat nem is vitattam el tőlük soha, mert lényegében semmi jelentősége sem volt.

Sok ilyen tavaszt és sok ilyen kalandot — ha szabad annak neveznem az ellenem indított hajtóvadászatokat — éltem meg, s minden esetben én kerültem ki belőlük győztesen. Egy alkalommal, igaz, csak hajszálon múlott, hogy megmenekültem. De istenemre, azért a napért alaposan bosszút álltam. Kutyákkal jöttek rám, és egész nap üldöztek. Csak a sötétedés és a hirtelen tavaszi zápor segítségével menekültem meg. S ekkor elhatároztam, hogy azt a napot nem hagyom annyiban. Nagyon fáradt voltam, mégis követtem üldözőimet. Megfigyeltem, melyik faluba mennek, s mikor eljött az éjszaka, magam is belopakodtam a házak közé. Azon az éjszakán minden kutyát megöltem abban a faluban, de nem csak a kutyákat. Nem kegyelmeztem egyet