Irodalmi Szemle, 1972
1972/2 - FIGYELŐ - Köszöntjük Darvas Józsefet - Zalabai Zsigmond: Oldódó kiáltás
szakát" (Ébredés). „Félelme máglyája fellobogott“ (Tűz mellett didergők éneke), és a hirtelen támadt fény eloszlatta az „üszkös szemfedő“ és a „hamuszínű este“ sötétjét. Mindenki, akihez csak elért a kiáltás, messzire elkerülte a tájat, ahol Halott faágakon madarak ülnek, daluk szállongó pernye, hamueső a tájon ... (Város a szakadékban) Condition humaine „Álmatlanok szeméből iszom nyugalmamat“ — írja a fiatal költőnő Csend és kiáltás című versében. Mi ez? Gondolati rövidzárlat? látszólagos paradoxon? Inkább az utóbbi. Mikola Anikó számára a költészet a nyugtalanító kérdések megfogalmazásánál, a nyugtalanok életének versbe foglalásánál kezdődik. Líráját elsősorban az önmagával való szembenézés szigorúságából fakadó keresetlenség és őszinteség avatja megnyerővé. Versei — éppen az őszinteség révén — az átélt valóság hitelével hatnak. „A lírikus útja a valóság felé: a meg nem alkuvó igazságszeretet. Tehát: az ellentmondás őszinte ábrázolása, úgy ahogy az benne élménnyé vált“ — írja Lukács György. Erre az ellentétezésre, ellenpontozásra épül Mikola Anikó kötete is. Ez a kontraszt az élet rossz és jó oldalainak egyidejű felismeréséből származik: .. az első embernek tudtára adatott, hogy nincs jó és rossz gyümölcs; minden gyümölcs a föld véréből való..." — idézi Mikola Anikó Asturiast. Szemléltessük a dialektikus ellentétpárt néhány példával: tartalmi töltet — gon dolati töltet A versgyűjtemény fülszövege szerint „Az egész kötet tartalmi töltetét szinte meghatározza a szorongás a szkepszis, a félelem, a magány, a bizonytalanság és menekülés »a szánalom fáklyái hegyén vergődő napokból.«“. Ez a meghatározás igaz — és kővé merevült torkunk sikolyát elnyeli a mély (Magányunk próbája) Lesz-e holnap is, erőm új napért könyörögni? (Lesz-e holnap is erőm?) Szegett szárnyú napok rostokolnak a part fövényén (Hármunk hajnala) máglyánk körül hideg máglyánk körül didergünk tétlenül (Tűz mellett didergők éneke) Félelmünk nevét elmázolta a permeteg eső, félelmünk arca füstként lebeg felettünk, kettétört kardjainkon szégyenünk rozsdásodik (Tűz mellett didergők éneke) Ha még tudod, emeld föl fejed vaspánttal szorítsd le homlokod s próbálj felrepülni. (Kénsavba mártott testek) Szemekbe Szívekbe Szobákba Kétségek sárga falai közé küldj nyugalmat (A tűzhöz) Fázunk a vulkán szendereg Tengernyi harag kellene hogy lánggá szítsa a föld mélyébe átkozott szerelmet (Tengernyi harag kellene)
