Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Kindernay Ede: Utolsó felvonás (próza)

— Még egyelőre nem... — nyögte ki a főjegyző.

— Mi? Nem?! Hát hogyan tarthat ilyen alkalmazottat az államháztartás terhére! Szálasi államvezető testvér már három hőnapja vezet a végső győzelem felé...

— Látszik — jegyeztem meg.

— Mi? — mordult felém.

— Semmi, csak folytassa. Nagyon érdekes.

— Főjegyző úr — fordult a hangoskodó a jegyző felé —, ezt a mulasztását jelenteni fogjuk Bacsák somorjai főszolgabírónak és Vojtowitz komáromi főispánnak.

— Ugyan testvérem, csillapodjék — szólt közbe a másik fekete ruhás. Ilyen módszerekkel senkit sem nyerünk meg ügyünknek, az új Magyarország, az új Európa ügyének. Csak lassan, higgadtan. És megfontoltan. Testvérem, fiatal barátom — nézett felém —, bizonyára nem ismeri a helyzetet, vagy sok mindenről nem tud. Ahova vinni fogjuk, az nem katonai alakulat, hanem fiatalok testvéri katonai közössége. Ott nincs kikötés, sem kihallgatás, sem egyéb büntetés. Az elszállásolás tűrhető, az ellátás kitűnő. A napokban várjuk a felszerelést. Célunk az, hogy a táborból katonai légiót alakítsunk, és később majd a fronton is hozzájárulhassunk a végső győzelemhez. Történelmi időket élünk — szavalta tovább —, és maga is egy csavar, egy fogaskerék lehet a nagy hiteleri Európa szerkezetében.

— Nekünk még egy kis elszámolásunk van — mondta a főjegyző —, és behúzott a hátsó irodába. Becsukta az ajtót, és súgva mondta:

— Józsi, legyen egy kis esze. Ne csináljon itt jelenetet. Olvastam azt a felhívást. Értse meg, el kell mennie velük. Ott aztán csináljon, amit akar. Értesítették a csendőrséget, a főszolgabírót. Ráadásul még Beregffy honvédemi miniszter legutóbbi ren- delete is kényszeríti magát.

Gondolkodóba estem. Nincs más kiút. Nincs más kiút — sziszegtem kétségbeesetten.

.4 nagylégi tábor

Elmúlt az éj. Hideg reggelre virradtunk január 15-én. Friss hó esett, amely egyenlővé tette az utakat a mezőkkel. A kanyargós csallóközi országúton kis csapat nyomult előre. Az egyik nyilas „testvér“ elől törte az utat, utána ment néhány fiú, köztük én is. A kis csoportot a másik „testvér“ zárta be. Mindkettő erdész módra, vállán keresztüldobva vitte a puskát. Némán gyúrtuk a havat. Falukhoz közel, az utak mellett katonák az akácfákat vágták ki tüzelőnek. Pengett a fűrész, a katonák némelyike még dalolt is. Egyik ránk kiáltott:

— Hova mentek, gyerekek?

— Tönkre — válaszoltam

Már dél elmúlt, amikor elértük Nagyléget. A fogyasztási szövetkezetben volt a főhadiszállás. A két nyilas bevezetett minket az üres kocsmaszobába. Valamikor legalábbis az volt. Most gyűlésteremnek használták. Lassan kinyílt a szemben levő ajtó, valaki kiszólt:

— Jöjjenek.

Egymásra néztünk, hogy ki menjen elsőnek. Végül is én léptem be, utánam vonakodva a többiek. Irodaféle helyiség volt, a falakon német és nyilaskeresztes zászlók. Középen íróasztal állt, mögötte egy negyven év körüli, őszülésnek induló férfi ült. Mellette nyilas egyenruhában, hatalmas karszalaggal, sétapálcával a kezében egy másik, idősebb „testvér“ állt.

— Jó napot kívánok — mondta.

— Most nincs „jónapot“ — válaszolta mogorván az asztal mellett ülő.

— Akkor talán „jóestét“.

— Most nincs „jóestét“ sem. „Kitartás“ van, fiatalember. Tanulja meg az új hazafias köszöntést — jegyezte meg a fekete egyenruhás. — Ez itt Sziráky táborparancsnok

— mutatott a mellette ülő férfira —, ezentúl a ti parancsnokotok. A mai naptól fogva nagy változás áll be az életetekben. Egy új, nagy közösség tagjai vagytok. Majd mindennel megismerkedtek. Most halljátok üdvözlésül az új magyar himnuszt.

A háta mögötti szekrényből gramofont vett elő, felhúzta, és feszes vigyázzba állt. A mellette ülő táborparancsnok is fölemelkedett.