Irodalmi Szemle, 1972
1972/2 - Vallejo, Manuel Mejia: Hogy felébredjenek az álmaik (elbeszélés)
— Nincs világosság Antel álmaiban. Aztán a fák közül született a szél, s ők azt mondták, hogy Antel ágakra és gyümölcsre gondol, hogy fák között bujkáló szélre gondol. — Antel az álma melegéért álmodik. — Antel a nyárra emlékezik. — A telet kívánja. Aztán a szél a két folyóból jött elő, mint a fény, és nedvesen csillogott. — Antel vízzel itatja vágyait. — Félfrissíti vágyait a folyóban. — Antel álma megmártózik a folyóban. Az ifjak virgonc játékba kezdtek a széllel, a lányok úgy érezték, a szél lemezteleníti őket, hogy kézen fogja őket a szél, hogy mohó ujjakkal nyúl keblükhöz a szél, hogy hasukon játszadozik a szél, hogy ágyékukban örvénylik a szél, hogy izmaikon hintázik a szél, hogy forrón végignyalt combjukon a szél, és ők maguk voltak a délutáni szél.. . Felemelték arcukat, szétnyitották ajkukat, behunyták szemüket, homlokukon felfrissültek vágyaik, s hajukban hullámzott vágyuk a délutáni szélben. — Antel megfiatalodik — hallatszott egy hang. — Antel az ifjúságára gondol — szólt egy másik. — Antel ifjúkora szerelmét éli újra — mondta egy harmadik. Az Otomík szerelmi dalát vitte a szél: Harmatcseppen csillog a napfény: felszikkad a harmat. Az én szemeimben is csillogsz: s én feléledek. A szél csaknem alakot öltött, s a lányok szerelemre és odaadásra vágytak. — Ide gyere, szél! A délután olyan illatos volt, mint fürdés után a test, mint az ifjú verejték. Vízre fekvő ágak halk zsongása hallatszott, fojtott szókat suttogtak az ajkak s a keblet érintő kezek. így éreztek, ilyen vígak voltak a fiatalok, kacajuk olyan volt, mint az aratódal, mint az aratás utánra esőt jelentő ének, mint a hosszú nyár után az esőt hívó ének, mikor Antel lelke kiszáradt, és nem emlékezett esőre és felhőre, a hóborította hegyek orkánjaira sem, amikor Antel álma nyári pihenő volt. Mikor Antel illatról álmodott, az egész mező megtelt narancsvirág, őszibarack, bodza és kapor illatával, vad orchideák illatával. Illatozott a frissen kaszált fű, s a lányok tekintetében ... A guahíbók daloltak, és daluk zengett a hold fényében: Most kezdődik az ünnep, kezdődik az ünnep, kezdődik az ünnep, kezdődik a tánc, táncoljunk, mint a szajkók, mert csak most kezdődik a tivornya. Még az állatok is vígan toporzékoltak, duzzadt a mének ágyéka, és tüzesen ágaskodtak a kancák. Még a szarvasok és a bikák is vigadtak a legelőkön, s a guatínek, rókák és cusumbók az erdők lihegő árnyán. Kuruttyoltak a békák, fickándoztak a halak, s a tenger tajtékzott a hullámok taraján. Mert az egész világ egyetlen lihegés volt, visszafojtott teljesség, egyetlen hatalmas lélegzetvétel. Ill Végül azonban látomásaik elhalványultak, Antel szeme elveszítette mindent áthatoló látását, gyengülni kezdett. Ámde érezte-e az életet, ha már nem láthatott a mélyre? A világteremtő-Antel, az álomtárgy-teremtő-Antel tökéletes keserűséget érzett. Elfelejtette álmodott-alkotott világait, fájdalmasan bevégzetlenül hagyta új alkotásait, teremtő munkája befejezetlen maradt.
