Irodalmi Szemle, 1972

1972/2 - Vallejo, Manuel Mejia: Hogy felébredjenek az álmaik (elbeszélés)

Manuel Mejia Vallejo

hogy felébredjenek az álmaik

Nam Yavarí olyan volt, mintha idegen házban ébredt volna.

„Valakinek álmodnia kellett róla“ — mondta a sosem hallott madár távoli dalát hallgatva. Mikor a madár a hegyek felé repült, Nam Yavarí olyan hideget érzett, mintha őt is havas csőrébe kapta volna. A folyón kellett kezdődnie a nappalnak, a vízből kelt föl a fény. A hegy, fejét fölemelve, lerázta magáról az éjszaka maradványait. Öriás madárként rázkódott meg az éjszaka, és Nam Yavarí látta eltűnni őt túl a folyóparton, mert a nappal a folyó vizéből született meg. Fejét elfordította, és észrevette, hogy a hegy meglebbenti zöld madárszárnyait, s egy fiatal lány merőn figyel egy méltóságteljesen mozgó embercsoportot.

Anélkül, hogy tudták volna, mindketten a csoport felé közeledtek, s a felszálló párában találkoztak egymással. Nam Yavarí megismerte a lányt, a lány megismerte Nam Yavarít, s mindkettőjüknek úgy tűnt föl, hogy már régtől ismerik egymást.

Nam Yavarí kinyújtotta a karját, hogy megmutassa a madár repülését. Mindkettőjük tekintetében fokozódott az ámulat, látván, hogy a jelzett repülés a madár híján elmarad. A madár eltűnt, nem a távolság miatt, hanem mert nem volt többé madár az égen. Nemcsak a szemükből, hanem az égről is eltűnt a madár víziója.

— Hol vagyunk?

Mikor levették tekintetüket az égből, észrevették azt a kavargó homályt, amelynek emberformát adott a messzeség, amely mintha önmagából nőtt volna ki, önmagát teremtette volna újjá meg újjá, mintha csak önnön létezéséért harcolt volna, semmi másért. Sajátjuknak érezték azt a keserű harcot, mintha ők is részesei lettek volna a távoli alakzat harcának, amely kisvártatva szerteoszlott, mint egy formai kísérlet valamely hatalmas, földöntúli erő kezében.

Mikor újra egymásra néztek, szemükben már a tárgyak kíváncsisága volt, a kegyetlenül bölcs vándorutaké; kétségkívül teljesebben, alkotóbban érezték át az eltűnést, mert a hiányzó forma összekapcsolta őket. És ekkor észrevették a szél nélküli örvényt, a céltalan szelet az önmagát formáló harcának színterén, és megértették: a környéken fellázadt valami, a környéken valami születni készül.

Halkan suttogott a kavargó embercsoport, s a lány megkérdezte tőlük:

— Halott?

Nam Yavarí szorosan lehunyta szemét, hogy a pillanatot elrendezze egy korábbi létezésben, kizárva belőle önmagát, a lányt és a földön heverő embert.

Távol újra dalolni kezdett a sohasem hallott madár, a röpte közepén eltűnt madár, a madár, amely nem létezhetett.

— Talán nem halt meg. Talán csak alszik.

A tömeg sorolni kezdte az elhunyt érdemeit:

— Senki sem tudott úgy mesélni, mint ő.

— Senki sem tanította úgy a tetőfedést, mint ő.

— Senki sem tanította úgy a fazekasmesterséget, mint ő.