Irodalmi Szemle, 1972
1972/1 - Dávid Teréz: Némaságom története
le a kocsiba, helyezzék el a bútorok közé ... A képeket, melyeket csupán idegeinkben hordozunk... — például a szemközti ház lakóiról... A nevüket nem tudjuk, de azt igen, hogy a ház asszonya szíve alatt hozta a lakásba azt a lánykát, aki ez idő tájt már forró csókokkal búcsúzik éjféltájt a kapu alatt a fiújától... És a hangzavart is lehordozhatnák a munkások, ami húsz-egynéhány évig meglopta álmainkat, megzavarta éjszakáinkat... De most fontos, nagyon fontos, mert hozzátartozik az évekhez, amelyeket itt fecséreltünk el ... És a tárgyak vándoroltak ... A háromlábú dívány, a szekrény, mely állítólag háromszáz évre tekint vissza ... Ha elkezdene beszélni! De nem kezd. Kitárja ajtószárnyait, mintha repülni vágyna, vissza a századokba — vagy ki tudja, hova . .. Már csak a vaskályha áll a helyén. Mennyi füstöt okádott az orrunk alá ... Fölötte válik a falról a vakolat. Pedig alig hat hónapja festettünk. Bosszankodtunk annak idején emiatt... A vakolat marad — mi megyünk ... Hogy az ember költöző madár? Ide röppen, oda röppen! Csakhogy száznegyven évvel a hátán már nem repdes olyan könnyedén... Ennyit számolunk ketten az öregemmel. Ennyi súllyal inkább nyugalmat kívánna már az ember, lehetőleg még életében, ha sikerült elérnie a kort... 2. Az idegen falak között idegen emberek emlékei, idegen testek kipárolgása, ismeretlen ételek illata fogad. Légvonalban mintegy hatszáz lépésnyire vagyunk a régi háztól, de lehetnénk akár hatezer kilométernyire, annyira eltávolodtunk a jelenünktől. Múltunk, jövőnk halomba dobálva, idegen falak között, rendet kell köztük teremteni, de csak ülök, nézek magam elé, és kérdezem magamtól: hányszor még? Szemben velem a rózsaszínű fal közepén egy ovális szentkép nyoma. Egész biztos, hogy szentkép függött azon a helyen. Jézus a Kálvárián . . . vagy Mária a gyermekkel... A parketten idegen bútorok árnyéka. A bútorokat elvitték, az árnyék maradt. Idegen emberek gondja, bánata, öröme, kegyelete... Saját bútoraink többször körüljárják a szobát, helyüket keresik. Mi a bútorok lábait keressük ... Éjszakánként minden recseg, ropog, pattog, nyikorog, az ajtók maguktól kinyílnak... Figyelek ... Valaki járkál a szobában! Senki, csak a gondolataim kószálnak nyughatatlanul ... A holdvilág betolakodik az ablakon. A régi ablakon ívlámpák fénye ködösítette el a holdat. Zongorahangok szűrődnek át a falon. A régi falon keresztül kamionok, teherkocsik, villamosok zörgése, dübörgése hallatszott. Valaki azt mondta, kellemes utcánkban a csend. Észre se vettem, hogy csend van. Engem inkább hiányérzet gyötör. Forgoló- dok saját tengelyem körül, keresem, kutatom a helyet, a zugot, ahol ezután álmodni fogok, gondolkodni, élni! Minden sarkot kipróbálok. Nem és nem! Elkerülnek a szavak, a képek... minden ott maradt a régi házban a harmadik emeleten, az asztalon, ahol dolgozni szoktam. Az asztal itt van, a gondolataim ott maradtak... ott himbálóznak az ablak előtt a leszakított tévéantenna társaságában... lebegnek a szélben, fölöslegesen és reménytelenül, mint az új lakásban jómagam. Senki sem hiszi, hogy létezik ilyesmi, hogy nem találok egy zugot, ahol az agyam megtermékenyül, ahonnét csukott szemmel is látom a világot. Persze, vannak mindenféle alkatok. Van, aki füzettel, ceruzával a kezében jár, jegyez. Én magamba szívom az anyagot, jó mélyre, a tudatomba, aztán később, egyszer, amikor szükségét érzem ... behúnyom a szemem, és mindent újra látok, sokkal élesebben, plasztikusabban, valóságszerűbben, mint előtte. Ami mellékes, az eltűnik, a lényeg marad. A lényeget felöltöztetem szavakba, körmondatokba bugyolálom. Ez most nincs! Meg kell tanulnom újra — látni...
