Irodalmi Szemle, 1972
1972/2 - Palotai Boris: Asszonyok
— Azzal kell beszélnem. — Odanézz! Pötyi legombolta a Krisztus-képűt. — Minden sarkon van egy menyasszonya. — Minden menyasszony gyűrűt kap tőle, huszonnégy karátosat. — Mit iszunk? — Beütött a rázós szám, lemezre vették. — Mennyi pénzt martál fel? — Nem annyit, hogy megvágj. ;— Sárit elvitte az olasz ürge. Montonában fognak lakni. Van ilyen? — Ha a döntőbe jutok az „Unlak k:sapám“-mal, kiköszönök a műhelyből. Dobj fel a néninek egyviszkit. Megissza, és elpucol. El tetszik pucolni. Az utcán megbotlott a saját lábában. Porrá tört üveg ködében lebegett az utca, nem csoda, hogy elvétette a lépést. Az ostornyeles lámpák épp hogy átszúrták a ködöt, rezgett a levegő, apró karikák rezegtek benne. Valaki dudorászott, mindig ugyanazt, egészen közelről, hátrakapta a fejét, senki sem volt mögötte, megállt, a falnak dőlt, fülelt, honnan az ismerős hang. Hirtelen rádöbbent: az ő torkából. Elsírta magát, tovább dudorászott. Csak arra emlékezett, hogy az asztalnál összevissza beszéltek, zene szólt, a nagybőgő morgott, s ő megitta, amit eléje raktak, a pincér azt mondta, nem lesheti a gitáros krapeket, piros sálat hord, zsinórszakállt, a kék pápaszemes lány röhögött, megfogta a karját, a forgóajtóig kísérte, onnan már vele jött ez a hang, a lába összegabalyodott, mert csámpás, karja a levegőbe kaszált, a hűvösséget markolászta. — Hisz maga részeg! — Az ő fején is átvillant, részeg vagyok, de hogy a házmester kimondta, elöntötte a düh, felcsattant, átkozódva botorkált fel a lépcsőn, a konyhakőre kuporodott, mint egy üres szatyor. A fásláda meg a hokkedli nyöszörgött. Belenyöszörgött az álmába. — Eltűnt a lányom. — Magában annyiszor ismételgette, hogy már nem érzett semmit. — Harmadik emelet harminchét. Barna ajtók katonás sora. — Eltűnt a lányom. A telefon felberregett, bekapta a hangját. Várt egy darabig, újra kezdte. — Eltűnt a lányom. A rendőrtiszt papírt vett elő. Neve, születési éve? Hely, lakás? Ledarálta az adatokat. Aztán elmondta, hogy a Vegyipari Technikumba járt Mari, volt már ott is, semmit se tudnak róla, Pestlőrincen is kereste a barátnőjénél, Kábán Gizinél, Gizi csak annyit mondott, hogy haragban vannak, leírta Marit, keressem a Nefelejcs utcában, oda is elmentem, épp házibuli volt, Marit egyikük sem látta, azt hitték, beteg. A mentőket is megkérdeztem, az alsóerdősori kórházat is, ahova az öngyilkosokat viszik. A szavak megfakultak a szájában, az öngyilkosokat úgy ejtette ki, mint a házibulit, szürkén, gyorsan, hogy minél előbb túl legyen rajta. A rendőrtiszt olyasmiket kérdezett, amikre nem tudott felelni. Belenyilallt, hogy milyen keveset beszéltek egymással. Mire hazakerült, fáradt volt, otthon is várt rá a sok tennivaló, senki sem végezte el helyette. Mari folyton keresett valamit, hol a sportszatyrát, hol a füzetét, hol a brosstűt az öt kicsi négerfejjel, széjjelhányta a fiókokat, úgy hagyta, hóna alól, térdéről táncdalok zengtek, mindenüvé magával cipelte a zsebrádiót, ha szólt hozzá, azt mondta: jó, jó, hallom, aztán elfutott, hogy Gizivel moziba megy, Jóska az üzemi rendezvényre viszi, a gitárosról sohasem esett szó, s arról sem, hogy elvágyik innen, hová a fenébe ... hisz mindene megvolt! Az asztalra tette a képet. — Most másképp fésülködik. Kiszívta a nap a haját — Miért nem vallja be, hogy festi? .. . tán könnyebben akadnak rá, ha megmondja. — Nem volt bizalmas viszony maguk közt? Hát.. . nógatta, hogy tanuljon. Mindent megadott neki. Amúgy jó gyerek. Nagy- pofájú, mint a többi fiatal, örült, ha nyugton maradt, hasra feküdt a díványon, olvasott.
