Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - ÚJ HANGOK - Szigeti László: Szigeti László
„Ennek bámuljam egész héten a képét?“ Üjabb kukoricát helyezett a horog végére, s messzire repítette, majdnem a túlsó partig. Rágyújtott. „Ügy fekszik ott, mint Madame de Récamier a Musée du Louvre-ban. Csak nem olyan szép... Hopsz, na gyere csak, halacska, gyere... Jász. A kutyafáját, csak jász. Ha tudnátok, hogy mennyire nem szeretünk benneteket, nem is akadnátok horogra. Vacak, mállős a húsotok, telis-tele szálkával.“ A vödörbe dobta a halat, sört ivott, és visszatette a horgot. Csak ül, cigarettázik, iszik, mérgelődik, mint minden csendes bolond, s még csak véletlenül se jut eszébe, hogy én is itt vagyok — mormogta magában Gyertyásiné. — Tudja, hogy itt vagyok, de tudomást se vesz rólam. S ha Igen, akkor is csak ül, cigarettázik, iszik és mérgelődik. Megbocsáthatatlan hibát követtem el, hogy feleségül mentem hozzá. A Film Színház Muzsikát lapozgatja. — Na tessék: A hatvanéves Vár- konyi Zoltán... Igen, igen, szeptemberben én is itt szerepelhetnék a lapok hasábjain, mint Magyarország egyik legjobb színésznője, de hozzámentem ehhez a rumosüveghez. Kilencszáznegyvenhárom októberében, mikor Simor Erzsi Dunaszerdahelyen járt, óriási karriert jósolt nekem. És mi lett belőlem? Egy nagy semmi, egy hallgatag nő, akit, ha szól is, nem hallgat meg senki. Még a férje sem. Az Öreg szuszogva feltápászkodott. Lábikráiban zsibbadást érzett. Nagyokat dobbantott, rázta a lábát, mint a fatörzsre vizelő kutya, és hangosan káromkodott. A szóló után az asszonyhoz fordult. — Hé, megpucolhatnád a halakat, míg keresek egy kis tüzelnivalót — és elnyelte őt az erdő sűrűje. — Tudod, hogy utálom vakargatni a halak büdös nyálkáját, mégis arra kérsz, hogy pucoljam meg őket! — kiáltotta utána az asszony, de az öreg már nem hallotta. Erőnek érezte az életadó friss tavasz érintését, amint az erdőben kóborolt. A verőfény végigsimította az arcát. Csendesen lépdelt, akár a macska, itt-ott előbújt az ezeréves törzsek mögül, tekintetével véglgpásztázta a szűz területet. Háta mögött neszezést hallott. Lehet, hogy nyúl vagy mókus, esetleg őz — gondolta. Óvatosan átsuhant a pázsiton, s egy bükkfa tövéhez lapulva lehasalt a nedves fűre. Tetszett neki a látvány. Hirtelen gyereknek hitte magát, Komáromra gondolt, a hajógyáriak telepére — Benére —, a régi várromokra, ahol hancúrozni szoktak a vén kövek között, s ahol annyiszor megverekedett Bazilides Zolival, az úrigyerekkel és társaival. Két bokor közt leskelődve, Karcsit és Zsőt fedezte föl. A fűben feküdtek egymás mellett, némán, testükön milliónyi vízgyöngy ragyogott. Az Öreg megpróbált előremászni, mint aki tudja, elszalaszt valamit, ha a helyén marad. Karcsi gyors mozdulattal felült, tekintetével körüljárta a bokrokat, s a bükkfa tövénél mintha tovább időzött volna... De nem. Nyugodtan visszadőlt előbbi helyére, homlokára tolta napszemüvegét, és játékosan Zsóra vetette magát. Nem látott meg, nem vehetett észre — állapította meg az Öreg. Nem mert elmozdulni a helyéről, nehogy zajt keltsen. így is látta, hogy Karcsi játszott a lánnyal, és Zsó pihegett, sóhajtozott, duruzsolt... Az Öreg agyában hangos percegés őrölte a gondolatszálakat. Térde alatt recsegett a föld, feje fölött összedőlt az erdő és betemette őt. Iszonyatos fájdalmat érzett egész testében. Nagyon kívánta a rumot... Gyűlölte a fiát, úgy hitte, élete termőföldjét rabolta el tőle. Szeretett volna odarohanni, megpofozni. Te tolvaj! ... te tolvaj! Földhözragadt árvának érezte magát, jogtalan kisembernek, halottnak. Miután Karcsi és Zsó megelégelték a birkózást, fogőcskázni kezdtek a fák között. Örömmel állapította meg, hogy fiának nagyon jó ízlése van, ám ezzel az érvvel csak irigységét szerette volna eltiporni. Amint a fiatalok eltűntek, összeszedte a rozsét, és visszament a partra. Karcsi és Zsó huncutul egymásra mosolyogtak, látván a fényeső mögött eltűnő Öreg imbolygó alakját. — Ez sikerült — állapította meg a lány. — Igen, és nagyszerű voltál. De játsszunk el egy felvonást a saját szórakoztatásunkra is.
