Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - ÚJ HANGOK - Szigeti László: Szigeti László
Eloltottam a villanyt. A konyhából csak az óra monoton ketyegése lopózott át a szürke betonfal túloldalára. Hallottam még, hogy elindult a hűtőgép motorja, de a ketyegést ez sem tudta elnémítani. Abban a pillanatban nagyon lassúnak éreztem az idő múlását. Nem azért, mert Zsó kilencre ígérte, hogy jön, és még csak negyed kilenc. Nem. Nem a percekkel volt bajom, nem is az órákkal, a napokkal, hanem az évekkel. Egy fűszállal hajtottam, űztem volna az időt, dunaparti ázott fűzfaszállal, hogy ijedtében tíz évet ugorjon előbbre. * * * Az öreg, rákönyökölve az erkély korlátjának szélére, kora reggeli Detváját szívta, és nagyot köpött. Hallani lehetett, amint a köpés földet ért. A feljövő nap halvány- sárga festéket kent szét a városon, majd egy felhő mögé bújt. Az Öreg megreszelte torkát — az asszony horkolása nem harsogta túl —, és még egyet köpött. A hang a legélesebb füllel sem volt észlelhető, mert a vihargyanús, fülledt éjszaka után pillanatok alatt szürkébe borult égboltról több hangos mennydörgés zúdult alá. — Hé! Hallja?! — kiáltotta Karcsi. — Tárja ki jobban az ajtómat! Az öreg benyitott, magával hozva az erős Detva szagot. Bizonytalanul megtánto- rodott az ajtóban, majd megállt, tenyere mintha ráragadt volna a műanyag kilincsre. — Már megint szajha járt itt, mi?! — Miből sejti? — Mit kell itt sejteni?! Meztelenül fekszel az ágyban, ha nem vetted volna észre. — Kicsit várt, aztán a szigorúság maszkját erőltette az arcára, bár tudta, nem ér el vele semmit. — Az anyád hétszentségit! Hányszor mondjam, hogy az én házamból ne csinálj kuplerájt?!! Nem szóltam semmit. Betakartam magam a paplannal, és az Öreg szőrös arcát bámultam. Ö is néma maradt. Belépett a szobába, s vadul az asztal felé rohant, mert észrevette, hogy az éjszakai muriból maradt egy kis vermut. Remegő kézzel emelte szájához az üveget, s nagyokat húzott belőle. Kintről légáramlat áradt a falak közé. Végignyalta az ágyamat, rálehelt az üres poharakra, majd bebújt az asztal alá. Az Öreg végigpásztázta tekintetével a szobát, rálesett a könyveimre, az üres cigarettásdobozok között Detvánál jobb füstölnivaló után kutatott, éhes szeme rátapadt az ágyam fölé kiragasztott aktokra, nagyot sóhajtott, s mivel nem találta a kacagó szelet, kezébe fogott egy ketté vágott citrommaradékot, s kikullogott az erkélyre. Otközben felkapta a kis kockaülőkét, kivitte, és rátette magát. Az eget bámulta, az óráját nézte, újra az égboltot csodálta, majd hosszú hallgatás következett. — Vihar lesz — szólalt meg az Öreg, s az orrát piszkálgatta. — Nem is bánom — mondta magának —, legalább lesz gomba. [Ojra gomba. Egész héten mást sem eszünk, csak gombát. Marhafelsál sampionnal, csiperkegomba tojással, kirántott túrógomba, gomba, gomba, gomba. Brrrrrr, kezdem utálni.) Az öreg felállt, kinyújtotta remegő kezét, kérdőn nézett az égboltra: „Miért nem esel? Szükségem van rád, gombázni szeretnék. Leninek is vinnék. A múlt héten említette a szakállas újságírónak, hogy nagyon szereti a gombát. Hátha elfogadja.“ A fiú már aludt, így nem láthatta, hogy az erkélyre bever az eső, s az öreg egy kopott esernyő alatt ül, melankolikus álmokat szőve, magányának tenyérnyi mezején, s minden álmában ott van Leni, a csaplároslány. Még azt sem hagyta tudatához férkőzni, hogy az ócska fekete esernyőn tátongó lyukon kérészül reácsurog a víz. Arra gondolt, Leni lehelete is ilyen párás és meleg, mint ez a májusi eső. Mikor megérkezett a gombázásból és felnyöszörgött a második emeletre, Karcsi arcán észrevette az üldözők kéjét, azt a tekintetet, amivel az Öreget ki lehetne kergetni a világból. Bevánszorgott a fürdőszobába, lerángatta magáról csuromvizes, tapadós ruháit, és a tus alá állt. Az ajtón át is érezte Karcsi tekintetét. Az Öreg a kilincsre nézett, s bár tudta, hogy ráfordította a kulcsot, csendesen kibújt a meleg víz alól, hogy meggyőződjék, valóban bezárta-e az ajtót. „Miért üldöz? Látni rajta, hogy a legszívesebben kikergetne a világól. Rossz apa vagyok? Vagy nem szereti az öregeket? Hát beleszóltam én a dolgaiba valaha? Csak elvertem, mert a gyereket verni kell. Különben mi lenne belőle. Érdekelt is engem,
