Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - HAGYOMÁNY - Szatmári István: Szenczi Molnár Albert, a nyelvtudós

tén átjavítva!); esmét: ismét; szűrőjére: szérűjére .szérű’. Másutt tapasztalt gyakorlatához s az előbbi szérű-höz hasonlóan ő-vel hagyja meg a hegedűkkel szót.

Szenczi Molnárnak a mássalhangzó-nyúlással kapcsolatos változtatásai a következők: el szeledének : el szenedének; jellyeb : jelyeb; szőllok : szólok; mossom : mosom; ettza- ka: etzaka; meny aszony: menyaszszony. Mint fentebb láttuk, e tekintetben Szenczi Molnár a kiejtésnek megfelelő fonetikus írásmód mellett szállt síkra. Ez — kivéve az -s képzős melléknevek módhatározós alakjait — a többi művében is tapasztalhatóan elég változatos megoldásokra vezetett. Mindamellett a hat változtatásból az öt utóbbi vagy a mai is használatos írásnak felel meg, vagy az afelé való közeledést jelenti. (Igaz, hogy a szól igét két Hel is megtaláljuk nála, továbbá az éjszaka szó másutt Károlinál is egy c-vel szerepel.)

Az érdekesség kedvéért hadd említsek meg a szókincset érintő változtatást is. A megvizsgált részben nyelvtanírónk két szót cserél fel másikkal, rokon értelmű szóval: egy kezkenyőt vévén: egy kendőt vévén; kitsindedek: kisdedek. Az elsővel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy lejjebb maga Károli is kendő-t említ („meg tőrleni a kendővel“!. Tehát vagy az egységesítő szándék vezette Szenczi Molnárt, vagy pedig a keszkenő szót szokatlannak (régiesnek, nagyon tájnyelvinek, kevésbé ismertnek, írott nyelvbe nem valónak ??) találta. — A második változtatás okát — vagy célját — nehéz volna megmondani, de mai nyelvérzékünkhöz a tőle alkalmazott változat mindenesetre közelebb áll.

Nagyobb szövegmennyiség összehasonlító vizsgálata bizonyára szilárdabb eredménynyel és több tanulsággal járna. Annyit azonban így is megállapíthatunk, hogy ha Szenczi Molnárnak a Károli-biblián végzett „jobbítása, egyengetése“ nem is volt teljes, sőt még mindenben következetes sem, szinte valamennyi változtatása megfelel a nyelv tanában megfogalmazott s az ott és egyéb műveiben követett nyelvhasználatnak. Megállapíthatjuk továbbá, hogy a szöveg egységesítését is szolgáló változtatásai, javításai csaknem kivétel nélkül előremutatóak, a mai nyelvünk felé való közeledést jelentik. (Szenczi Molnár Albert nyelvtanára 1. részletesebben Szathmári István, Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk. Bp., 1968. 167—231.)

Szóljunk még néhány szót Szenczi Molnár Albert nyelvészeti munkáinak, mindenekelőtt nyelvtanának a hatásáról.

Ö az első nyelvészeti irodalmunkban, aki immár hatni tud nyelvtanával, s aki az abban rögzített nyelvhasználati szabályokat és elgondolásokat addig egyáltalán nem tapasztalt mértékben terjesztette, mégpedig nemcsak a műveltebbek, hanem szinte az egész magyar nép körében.

Levelezése, naplója arról tanúskodik, hogy itthon és külföldön várták grammatikáját. A már többször említett Asztalos András például így nyilatkozik 1610 eleji levelében, amelyben hazatérésre ösztönzi Szenczi Molnárt: „Adja az ur Isten, hogy azt a munkát, kit jó rész szerént elvégezett Kegyelmed, minden hozzávaló szükséges dolgokkal tellyességgel elvégezvén, (mely az magyar grammatica, az mint a Kegyelmed leveléből értem) hazájában békességgel és jó egészséggel jöhessen. Bizonyára az magyar gram- maticát akarnák sokan látni, kiváltképpen azok, az kik közöttönk magyar nyelvet akarnának tanolni.“ (Molnár Albert levelezése 338; 1. még Alsted és Polanus Amandus levelét, uo. 332—4, 328—9 stb.)

Megjelenése után sok példányban küldhette Magyarországra, és eljuttatta külföldi tudós barátainak, ismerőseinek is. Ezt írja például naplójában: „1610. 3. Augusti mentem be Hidelbergába salutálni az ott való popularisokat (értsd: nyolc magyar egyetemi hallgató), kiknek ajándékoztam Grammatikákat; irtam Magyarországba, Patakra és egyébüvé.“ (Uo. 52; még uo. 350, 351—6, 360—1, 361—2, 362—3 stb.)

Nincsenek adataink a hazajutott példányok számáról; arról sem, hogy az iskolákban milyen mértékben használták. Vannak azonban olyan tények, amelyek arra engednek következtetni, hogy mind a tudós férfiak körében, mind az iskolákban — az akkori viszonyokhoz képest — elterjedt lehetett. A „Novae Grammaticae... Libri duó“ még a katolikus Pázmány tetszését is megnyerte (1. uo. 366); a későbbi nyelvtanok általában hivatkoznak rá, Pereszlényi Pál pedig egyenesen „plagizál“ tőle. Mindehhez vegyük hozzá, hogy — a Molnár Albert levelezésé bői is kitetszően — főként a reformáció hatására, szinte minden városban és nagyobb faluban létesítettek iskolát, amelyben magyar nyelvtant is tanítottak.