Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Gál Sándor: Szemben velem kilenc tölgyfa
öregem, kezdjük elölről. S én Ilyenkor cinkosan rákacsintok, rendben van, kezdjük. S minden reggel elkezdődik valami, aminek nincs folytatása. Néha könyvet is hozok magamma) vagy képeslapot, de olvasni ritkán olvasok. Az újságban megnézem a képeket, de a mellettük levő szöveget nem olvasom el. A könyveket átlapozom, a leírásokat itt sem olvasom el, csak a párbeszédeket. A párbeszédek még érdekelnek. Néhány rövid, érdekes mondat, vagy látszatra teljesen szürkének tfinő, amely azonban valahogy mégis többet jelent a leírt szavaknál. Megtörténik, hogy kijön pihenni valamelyik orvos is. Nyugágyát az enyém mellé állítja, s ilyenkor beszélgetünk. Teljesen közömbös dolgokról. Ok kérdeznek, én válaszolok. — Tegnap kinyílt a rododendron — mondta a minap az egyik —, észrevette? — Igen, észrevettem. — Az akác pedig elhervadt. — Erről nem tudok ... — Bocsánat! — mondta. — Ö, nem történt semmi. A rododendron még most is tele van virággal. Ha egy kicsit felemelem a fejemet, ellátok odáig. Az akácok a park felső részén lehetnek, arra nem jártam, túlságosan messze vannak, de a virágok illatát elhozta a szél. Tegnap az egyik orvosnővel beszélgettem. — Szépen lebarnult — mondta. — Egyebet se teszek, csak napozok. — Látta a rododendront? Ugye, gyönyörű? — Igen — mondtam —, csodálatos a színe. — Az akác már elhervadt. — Erről nem tudok ... — Bocsásson meg (Elfelejtettem, hogy ... — Ö, nem történt semmi... Nem történt semmi. Tudom, hogy nem történt semmi. Semmi, semmi, semmi. Az akácok elvirágoztak. Semmi se történt. Minden a maga helyén áll, elmozdul, majd visszatér, anélkül, hogy bárkitől is bocsánatot kellene kérni. Ügy látszik, a nagy felismerések korát élem. Rájövök, hogy a mozdulatokért nem kell bocsánatot kérni. Kíváncsi lennék rá, hogyan vélekedik erről az üres úszómedence, vagy a tölgyek itt előttem. Bizonyára mind a kilenc tölgynek volna megjegyeznivalója; talán a részletekben eltérő lenne a véleményük, de alapjában helyeselnék a megállapításomat. Az üres úszómedence, azt hiszem, egy kicsit vitatkozna velem, de érveim súlya előtt kénytelen volna meghátrálni. Ez, ugye, természetes. A nap egyre hevesebben ontja sugarait. A felhők ridtan menekülnek a hegyek felé, mintha azt remélnék, hogy ott védelmet találnak. Engem nem véd semmi, és nem is akarom, hogy védjen. Ügy állok a nap előtt, ahogy itt szemben velem a tölgyek, lábamnál a zöld fűszálak, vagy odébb a bokrok, a rét s az erdő. Szép, könnyű a mai délelőtt. Tele van csenddel, hallgatással, fénnyel, színnel. Érezni benne a távolságot, a messzeség ideérkező láthatatlan remegését, amely mindent összekapcsol, amely mindent felold, felmutat és elrejt. Ilyenkor derül ki, hogy még mindig él bennem valami nyugtalanság, valami, ami megmaradt abból, ami volt, ami mindig előbbre vitt, s ami végül is, így vagy úgy, idáig juttatott. Pontosan így: idáig. S nem tovább vagy másfelé. Idáig, ahonnan nincs tovább. Tudom ezt, de nem ismerem el. Ennyi az előnyöm. De csak azokkal szemben, akik tudják ezt, és el is ismerik. Ha nem mondják ki, akkor is. De ez nem tartozik a délelőtthöz, ez az estékhez és az éjszakákhoz tartozik. A tölgyek lombját szél borzolja, meglibbennek a levelek, halk zúgás támad. Olyan, mintha egy egész erdő suhogna, mintha egy egész vadon remegne. Jó hallgatni, s az elcsltulása is szép. Nyugalom van benne, öntudat és erő. Valahogy benne van minden, ami belőlem már hiányzik. S istenemre, olyan, mintha tudnának róla. Nem kérkednek, csak megmutatják. S mintha csak nekem, egyedül nekem mutatnák meg, nekem, aki délelőttönként itt ülök velük szemben, elkopottan, a természet fatális tévedésének utolsó állomásán, arra várva, ami megismételhetetlen. • Értsétek meg, mondanám nekik, ha értenék, értsétek meg, nekem a példa semmit
