Irodalmi Szemle, 1971
1971/9 - FIGYELŐ - Duray Miklós: Vallomás a szülőföld és az ember viszonyáról (Kapuállító — megyei vers- és prózaantológia, 1970. Sepsiszentgyörgy)
újabb kételkedés: a legtöbb ember még a saját valóságával sem képes kritikusan szembefordulni. Milyen sorsra jutnak tehát a különféle tényregények? Lucien Goldman szerint Robbe-Grillet a jelenkori francia irodalom egyik legkövetkezetesebb realistája, mert müveiben olyan világot teremt, amelynek a szerkezete megegyezik a kor társadalmi valóságának struktúrájával. Goldman tehát egyszerűen azt látja meg, amiről beszélni akar. Egy cseppben a tenger? A különbségek lényegesek: a csepp csak a tenger vizét jelenti. A tenger azonban több, mint pusztán víz. A csepp vegyi elemzése nagyon keveset mondana a tenger egészéről. Ugyanúgy a felvevőgép máshogyan lát, mint az emberi szem. A szem nem egyidejű: tud emlékezni, ábrándozni, nevetni, könnyezni, tud „szemet hunyni“ és értelmezni. A szem emberi. A kamera csak tükröz. A művészet tárgya nem lehet a puszta valóság; több kell: képzelőerő, mese, színek stb. Maga a tenger. A tenger valósága. Ha egy művészi alkotás lemond az egész valóság értelmezéséről, szuverén újrateremtéséről, és csak többé-kevésbé pontosan tükrözi azt, akkor ezzel kívülálló értelmezések lehetőségét és szükségszerűségét hívja életre. Az ilyen magyarázatok, értelmezések aztán mintegy kiegészítik a művet. Ennek a jelenségnek az érdekes paradoxona aztán az, hogy a magyarázatok érdekesebbek, jobbak lehetnek, mint maga a mű. Roman Gary szerint létrejön így a kritikafikció egész birodalma, amelyben „a szövegmagyarázó eredetisége, tehetsége, képzelete helyettesíti a regényíróét, pontosabban szólva, pótolja annak hiányát.“ A kritikus tulajdonképpen az ilyen mű ürügyén csak a valódi valóságot értelmezi és kritizálja, de nem szállhat vitába a mű saját, esztétikai valóságával, mert azt nem találja. Ha a kritika nem tud a műből kiindulni, akkor megpróbálja bekeríteni. Megkockáztatva azt, hogy célt téveszt. Mészöly Miklós könyve olyan pontos és meztelen kuszaságot tár elénk, mely túlságosan is valóságos ahhoz, hogy egyszerűen irodalomként tarthassuk számon. Amennyivel több, annyival kevesebb. Mészáros László Vallomás a szülőföld és az ember viszonyáról /Kapuállító — megyei vers- és prózaantológia, 1970. Szepsiszentgyörgy/ A szellemember szülőföld- és nemzet- szeretete nem az eltartás, hanem a megtartás fogalmával függ össze, nem anyagi, hanem erkölcsi kapocs ember és táj között. Kapuállító. Az antológia szerzői Magyari Lajos versének címét írták fel kötetük címlapjára. S nem csupán azért, mert jól hangzik, hanem azért, mert igaz is. A székelykapu nemcsak romantikus kép, hanem kitárulkozás, készülődés is 3 befogadásra. A Kapuállító írásai pontosan úgy nem romantikusak, mint ahogy az erdélyiség sem csupán a Hargitát vagy a Királyhágót és a Meszeshegység fenyőfáit jelenti, hanem az alkotó mindennapok valóságát, egy adott terület múlt és jelenbeli összetevőit is. A Kapuállító a múlt és a jelen képe. A múlt mozaikjaiból összetevődő jelendiagnózis. A múlt kockáiból összeálló' jelenkép. A Kapuállító szerzői bizalommal nyúlnak a múltba, olyan bizalommal, mint ahogy a szülőföld — amely az egész múlt néma szemlélője volt — viseltetik a jelen iránt. A föld bizalma meghat. Nincs titka előttem — mert itt születtem, mert belőle szakadtam, vallatom, vallatom, értem életét. — írja Magyari Lajos Szülőföldem című versében. A képlet tiszta: csak akkor jöhet létre igaz mű, ha az alkotó kapcsolatban van alkotása tárgyával. Vagy pozitív vagy negatív kapcsolatban, csak az nem lehetséges, hogy van is kapcsolatom az írásom tárgyával, meg nincs is, mert akkor ebből nem mű, hanem piaci munka születik. Lehet az mesteri munka, de mégis lélektelen. A Kapuál- lítóból éppen a lélek sugárzik. Nemcsak arról van szó, hogy „értem életét“ (a szülőföld életét), hanem együttérzek vele, áldozatot is képes vagyok érte hozni.
