Irodalmi Szemle, 1971
1971/9 - FIGYELŐ - Zalabai Zsigmond: A reménykedés kapujában (Gondolatok Buda Ferenc Roham című verséről)
csönd éjszaka szuszogás éjszaka ketyeg az óra éjszaka csönd éjszaka szuszogás éjszaka ketyeg az óra éjszaka csönd éjszaka szuszogás éjszaka Tél van, kopár éjszaka van, szelek ostora sziszeg. Ölommadár virraszt odakint. Falakat hűt a hideg, ablakot penget a fagy, rajzol reá páfrányt, ecetfát, bogáncsot, trópusi erdőt, karbon-kori láprengeteget: jégvirág-cirkalmakat. Ami a legszembetűnőbb: az első szakasz alanya az idő. Teljesen hiányzik a fenti sorokból az ember, helyette megfoghatatlan, de „emberszabású“, emberként cselekvő fogalmakkal találkozunk: falakat hűt a hideg, ablakot penget a fagy, amely ráadásul még rajzol is. A páfrány, a trópusi őserdő, a karbon-kori láprengeteg a teremtés kezdetének idejét (vagy talán éppen az idővel dacoló, időtlenné teremtett természetet?) jelképezi. Az oszlopba szedett szavak kettős funkciójúak: egyrészt az idő ritmusát érzékeltetik, másrészt — főleg ha a két oszlop szavai-sorai egymásba játszanak vagy ellentétben állnak egymással — erősítik, árnyalják a „vers“ (jobb szó híján a jobb oldali versoszlopot nevezném így) hangulatát, mint például a „ketyeg az óra“ — „ablakot penget a fagy“ párhuzam esetében, ahol is egymást árnyalja, fokozza, egészíti ki a két hangérzet. Az alábbi sorok konkréttá változtatják az eddig inkonkrét időt, a kopár éjszaka „ember nélküli csendje“ pedig egyszeriben nagyon is mindennapi helyzet képével, „négy ember lélegzetével" telik meg: éjszaka fegyverszünet éjszaka aknamező aknaszüret Virrasztók idebent magam is. Süllyeszt, emel négy ember lélegzete: asszony-szuszogás, gyermek-szuzsogás. Takargatom őket, titkolom bűneimet, éjszaka a legkisebbiknek enni adok — tej, víz, kristálycukor. Eltűnt a „sziszegő szelek ostora", el a „karbon-kori láprengetegből“ előbukkanó „virrasztó ólommadár“; helyettük az emberi közösség, a család kerül a költő látómezejébe. Az idilli hangulat azonban csalóka: a meghirdetett fegyverszünetre néhány sornyi távolságból már az „aknamező“ és „aknaszüret“ rímel. A két versoszlop szavai mindig más és más érintkezési felülettel kapcsolódnak egymáshoz, mindig más és más oldalukat mutatják, vonzzák és taszítják egymást, vitáznak egymással — horizontálisan, vertikálisan is. Valahogy így: fegyverszünet t aknamező l aknaszüret asszony-szuszogás gyermek-szuszogás. Takargatom őket..
