Irodalmi Szemle, 1971

1971/1 - FIGYELŐ - Kulcsár Ferenc: Gyufát meg kenyeret meg Magyar Szót

gyufát mag kenyeret meg magyar szót

lTolnai Ottó: Agyonvert csipke, Symposion könyvek 18, 1969)

Hadd kezdjem a recenziót a vajdasági irodalom egyik jeles művelőjének, Végei Lászlónak a szavaival: „Vajdaságban a kritikus nem használhat nagy szavakat. Itt mindennek kicsi a mérete. Szellemi életünk kimerül néhány hadakozásban, néhány személyi sértődésben, egy-két taktikai húzásban, értelmiségünknek sohasem volt programja, amely a mi korszakunkban született volna meg. A méretek lezüllöttek: a legnagyobb intellektuális ambíciók is sterilekké váltak. A költők az albatroszokra kezdtek hasonlítani, akiket a saját szárnyuk akadályoz a járásban.“

A jugoszláviai magyar irodalom horizontját egyszerre agresszív és spontán fellépésével éppen Tolnai Ottó és nemzedéke (Fehér Kálmán, Domonkos István, Végei László, Gion Nándor, Utasi Csaba) igyekezett kitágítani. Tolnaiék, az „új szenzibilizmus“ megteremtői, „a költészet igazi dimenzióit“ villantották fel. Vasreszelék című versében így vall erről a költő:

„nemzedékem mégsem helyezte tömbjét

a bűz piramisába“

Az Agyonvert csipke is ennek a jegyében született demonstráció. Fő jegye a konzekvens lázadás: „fekete térképünk idegszálainak“ rajza. Szerkezetének szilárdsága a tudatos alkotó felelősségét bizonyítja.

Fekete térképünk idegszálai

Az első ciklus versei apró mozaikokból, filmkockákból állnak. Reáliák és szürreáliák csoportos vagy egyedi váltakozása — egy különös, eredeti dinamizmus megvalósulásai. A szándék? — A mélylátás, s a mélylátás hitelessé tétele. A versek a racionálisnak és irracionálisnak bujócskája, melyből többnyire álomszerű, ám mégis keményveretű szerkezetek adódnak. A költő nem enged félrepillantani, szuggesztív képhalmozása vagy teljesen leköt, és vele együtt várjuk a végkifejlést, vagy tanácstalanul a könyvespolcra tesszük a kötetét. Képei mögött ott a költői homogenitás. Az értő olvas'ó vágyik az utolsó képre, és — azt hiszem — maga a költő is kíváncsi a racionális-irracionális bujócska végére. Példaként egy ilyen képmontázst idézek, egyelőre magyarázat nélkül: „törj ágat / kóstold véres-e már / bőr alatt a tej {/ virágként emeld orrodhoz / a halat

II fülelj / némák-e a források kürtjei".

Külön-külön kell az egyes ciklusok kulcsait megkeresnünk, melyek mélyen, a „pokolban“ rejlenek, ahova akarva-akaratlan le kell szállnunk a költővel, ha a jó „dudást“ jól akarjuk értelmezni. Értelmezni — szándékosan mondom így. És nem érteni. Első ciklusának legtöbb versében csak sejtelmes utalásokat találunk (A víz, A békák, Padlás, Ma még a hajnali mise előtt). Az olvasó labirintusban érzi magát, furcsa sejtések, képek útvesztőiben, ahol vagy megadja magát a szürreális világnak, vagy értelmezni, összerakni igyekszik a képeket. Tudatos munka ez. Arra irányítja a figyelmet, ami nagyon is lényeges mementó: világunk nem mindig értelmes, logikailag elemezhető világ; szubjektív-objektív létezésünket útvesztők tarkítják. A gyors változások korában belső — érzéki világunk kusza lett, hovatovább a fejünket sem találjuk a megszokott helyén:

figyelő