Irodalmi Szemle, 1971
1971/9 - Dallos István: Hazatérés
Dallos István hcizcitáre§ A zakatoló, kormos vicinális fürgén gurult be a kisvárosi állomásra, és nagyokat szusszanva megtorpant. Az utasok türelmetlenül tolongtak a kijárat felé. Bokor János is megindult. Lassan, kényelmesen lépegetett, mint akinek nem sietős az útja. Amikor túljutott az állomás épületén, tétován megállt, és körülnézett. Teljesült hát a vágya. Hazaérkezett. Egész másképpen képzelte megérkezését a hazai állomásra. Azt hitte, ujjongani fog, izgalomba jön, megrohanják az emlékek, a szíve majd vadul kalapál, s valami mélységes meghatottságot érez, amikor eléje tűnik az emlékezetében oly sokszor délibábos színekben felragyogó, rég nem látott város képe. Most pedig úgy áll a járda szélén tétován tűnődve, mint akinek olyan üres a lelke, mint a vállán lógó piszkos vászontarisznya, melyben csupán néhány apró emléktárgy lapul, csupa értéktelen holmi, amit messzi idegenből hozott. Számára azonban ez a limlom is kedves, mert mind emlékezteti valamire, amit a távoli hósivatagban élt át, idegen emberek között, szenvedve, gyötrődve, hazavágyva. A megfáradt ember imbolygó, bizonytalan lépteivel indult meg a rég nem látott úton. Foszladozó katonazubbonyában, maszatos sapkával a fején, félretaposott bakancsával, kopott tarisznyájával koldusra vagy csavargóra emlékeztetett. Barázdás, megviselt sápadt arca rég nem érzett beretvát. Olyan volt, mint a fegyházból szabadult, riadt tekintetű bűnözők, szánalmas, összetört. Bokor János nem a fegyház tisztítótüzéből elbocsátott gonosztevő volt. Ö a pokolból jött meg, abból a pokolból, amelyhez képest a fegyház valóságos szanatórium, ahol kellő gondozásban részesülnek azok, akiket bepréseltek a szűkre szabott falak közé, hogy a kiszabott napi munka elvégzése után jóllakottan, gondtalanul elmélkedhessenek a régi bűnről, újabb bűnöket agyalhassanak ki, vagy vezekléssel csitítgassák a lelki - ismeret bátortalan suttogását vagy vádló kiáltozását. Bokor János abból a pokolból érkezett, ahol ártatlanok szenvednek százezrével, ahol a testet ős lelket versengve őrölte a szenvedés, ahol a jajszóért korbács járt vagy puskatus. Amikor négy esztendővel ezelőtt ezen az állomáson felült a virágokkal feldíszített vonatra, fiatal lelke tűzzel lángolt, szemében a lelkesedés lángja lobogott, izmai feszültek, s a mellét büszkén düllesztette ki. Megmosolyogta azokat, akiknek a szemében könnyet látott felcsillanni búcsúzáskor. A csukaszürke alatt úgy dobogott a szíve, mint a boldog szerelmeseké. Alig tizenhat esztendős volt akkor. Önként jelentkezett katonának, s mihelyt néhány heti kiképzés után megismerkedett a mannlicher titkaival, beosztását kérte a menetszázadba. Amikor elindult a vonat észak felé, a tűz- sárkány torkába, Bokor Jani hősnek érezte magát, pedig csak lázálmokat hajszoló, jelszavak hálójában vergődő kamaszkorú gyerekember volt. A csukaszürke most rongyokban lógott rajta, a szíve fáradtan kalapált, és időnként akadozva dobbant meg. Lelkét végtelen fáradtság szállta meg, tekintete révedezővé vált, járása bizonytalanná. Most azokhoz tartozott, akik mindenből kifosztva tehetetlenül sodródnak a bizonytalan holnap felé, reménytelenül botorkálnak előre, mint
