Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Gál Sándor: A király (elbeszélés)
— Kislány? — Az. — Akkor legyen Éva. A király kibontotta a kis halottat az újságpapírból, bal kezével felemelte, jobb kezével néhány csepp vizet öntött a fejére. — Éva — mondta —, én tégedet keresztellek az Atya, Fiú és Szentlélek nevében. Ámen. A kis halottat visszagöngyölte az újságpapírba, és óvatosan a sírba fektette. Felmarkolt egy maroknyi földet, s a sírba dobta. — Dobjál te is — mondta a kisfiúnak. A kisfiú is a sírba dobott egy maréknyi földet. Betemették a gödröt. A király megállt a sír fölött. — Nevet adtam neked, aki névtelenül érkeztél. Megkereszteltelek a törvény szerint, és eltemettelek illendő módon. Átváltozva elérkezel majd az én birodalmamba, amely eljön az idővel; tested táplálja a földet, a föld pedig a növények gyökereit. Ott leszel a füvekben és a fákban és minden növényekben, virágozni fogsz, illatozni fogsz, és gyümölccsé leszel. Elenyészel minden enyészettel, és megújulsz minden újulással az én birodalmam törvényei szerint. Egy ideig némán állt a sír fölött, majd letörte a bodzabokor egyik ágát, s a sír földjébe szúrta. Alkonyaikor a katonák házról házra jártak, s összeterelték a férfiakat. Ásót, lapátot, csákányt és fejszét kellett magukkal vinniük. Az emberek a községháza udvarán gyülekeztek. Hideg szél fújt, felkapta a havat, elröpítette, s az árnyékos helyeken lerakta. Hóhegyek nőttek a szélben. A királynak is a katonákkal kellett mennie. Voltak vagy negyvenen. Csupa öreg ember, akik már nem voltak jók katonának. — Nicsak — mondta az egyik, mikor meglátta a királyt —, Itt a Lükeimre is. — Hallgass, Ferenc — mordult rá az egyik —, elég a maga baja. — Hisz én nem bántom ... Koócs is ott volt. — írt-e a fiad, Lükeimre? — kérdezte a királytól. A király ránézett, és bólintott. — Mindennap érkezik üzenet — mondta. — És mit üzen? — Várni kell és hallgatni — mondta a király. — Az idő elérkezik, úgy, ahogy az üzenetben áll. — Indulás! — kiáltott rájuk az egyik katona. — Cigarettázni, beszélni tilos! Az emberek vállukra vették szerszámaikat, s a katona után indultak. Már sötét volt. Egy ideig az úton mentek. Az út síkos volt, a katonák és az autók letaposták. Mikor kiértek a faluból, letértek az útról, s a réten mentek tovább. A fagyos hó ropogott a csizmák talpa alatt. A vad szél arcukba csapta a havat. Valahol messze nehéz harckocsik dübörögtek, ágyúgolyók robbantak. A folyó fölött időnként rakéta pukkant, és kísérteties fényt vetett a havas tájra. A kis csapat némán menetelt. Szétlőtt autók, tankok elégett roncsai maradtak mögöttük. A réten elszórtan fűzfák álltak, a fűzfák körül pedig bokrok, s mindenféle elszáradt aljnövényzet. Egyik fűzcsoportnál az élen haladó katona megállt, s az utána menő emberek is megálltak. A két katona a menet végéről előrejött. Pár percig suttogva tanácskoztak, majd beterelték az embereket a bokrok közé. Egy katona az emberekkel maradt, kettő előrement. Az emberek álltak a bokrok takarásában, hallgatták a szél zúgását s a távoli lövések rendszertelenül felhagzó csattanásait. A két katona lihegve érkezett vissza. — Mehe'ünk — súgta az egyik. Ojra elindultak. A folyó fölött rakéta pukkant, fénye messzire bevilágította a tájat. Mikor kialudt, kétszeresére nőtt a sötétség. Az elöl haladó katonák egy dombhajlatban megálltak. Előttük a dombélen néhány bokor csupasz ága meredt a semmibe. Mikor szemük újra hozzászokott a sötéthez, egy katona a hóban kijelölte a lövészárkok
