Irodalmi Szemle, 1971

1971/8 - Rákos Péter: Lukács György esztétikájának summája

alaptalan. S éppígy lehetne alkalmazni az egész életmű filogenezisére: vizsgálni, menynyiben kristályosodnak ki az Esztétikában korábbi munkáinak lappangó tendenciái, hogyan és milyen mértékben képviseli ez a mű azt a tanítást, mely a nemzetközi filozófiában és irodalomtudományban olyan élénk visszhangra talált. Anélkül, hogy kifejezetten utalnék Lukács korábbi műveire, új könyvéből főleg azokat a problémaköröket ragadom ki, amelyek rendszerében, az eddigi művek tanúsága szerint, alapvető fontosságúak; ilyen természetesen az Esztétika előttünk fekvő részének voltaképpeni tárgya, az esztétikum sajátossága, ezzel szemben például nem foglalkozom az olyan fontos problémával, mint a tartalom és a forma viszonya, amelyet az első rész többször érint, de érdemben majd a további részek tárgyalják.

Az Esztétika polemikus éle — a szerző kijelentése szerint — a filozófiai idealizmus ellen irányul. Lukács alapvető kategóriája, melyből minden egyebet levezet, a visszatükröződés. A materialista számára minden visszatükröződés végső soron a valóság tükröződése, s az esztétikum csupán ennek a tükröződésnek egy speciális esete. De bocsássuk mindjárt előre, hogy Lukács elvből kerüli a definíciókat, azaz különbséget tesz (talán kissé önkényesen) „definíció“ (műve német eredetijében Definition) és „meghatározás“ (Bestimmung) között, mely utóbbi „a jelenségeket eleve átmenetieknek, kiegészítésre szorulóaknak tekinti“, beéri azzal, hogy a dolgok egyértelműen felismer- hetőkké válnak, de nem öleli fel totalitásukat. Ennek a módszernek tagadhatatlan előnye a nyíltság, az utólagos ellenőrzés és kiegészítés lehetősége, másrészt azonban sok hátránnyal is jár.

Hogy kivédje az esetleges ellenvetést, miszerint a visszatükröződés nem szükségképpen a valóság visszatükröződése, Lukács a voltaképpeni esztétikai tükrözés és a rajta alapuló mimesis kifejtése előtt a valóság esztétikai visszatükröződésének azokat az „absztrakt formáit“ tárgyalja, amelyek a legtöbb zavart szülik: a ritmust, a szimmetriát és arányt, az ornamentikát. Ezek magától értetődően közvetett visszatükröződései a valóságnak: a konkrét érzéki jelenségek többnyire rendkívül elvont, bizonyos értelmében allegorikus megfelelői. A módot, ahogyan az ornamentum és a ritmus a valóságot tükrözik, Lukács két különleges terminus segítségével érzékelteti: a „világszerűség“ és „világnélküliség“ (welthaftig, weltlos) fogalmával. A „világszerűség“ a környező világ realitásába, oksági összefüggéseibe való beilleszkedést jelenti; a „világnélküliség“ ezzel szemben viszonylagos elszigeteltséget, áttételességet, formális jelleget. ,,A ritmus a valóság visszatükröződése ugyan, de még nem konkrét tartalmát tükrözi vissza, hanem inkább, ezzel ellentétben, azokat a meghatározott, lényeges formákat, amelyek az ilyen tartalmakat objektíve tagolják, rendezik, és az emberek számára felhasználhatóvá, hasznossá teszik“ (1, 245). Hasonló a helyzet az ornamentika és egyáltalán a díszítőművészet esetében. Az ornamentumnak elvont, rövidítésszerű értelme van, amely a konkrét jelenséghez képest teljességgel „transzcendens“. Egészen mellékes, hogy az ornamentum a maga absztrakt vagy sematikus voltában emlékeztet-e valamire a konkrét valóságból — például falevélre, halra — avagy sem. A legelvontabb mértani ábra is minden kétséget kizáróan a valóságot tükrözi: a valósággal és a gyakorlattal való összetartozásának döntő ismérve már maga az a tény is, hogy a szerkesztés egyben bizonyítás is lehet. Másrészt Lukács hangsúlyozza, hogy például a barlangfestészet remekei, a korai realizmus joggal csodált példái, voltaképpen „világnélküliek“, mert mint „magukért valók“ (in ihrem abstrakten Fürsichseín) vannak ábrázolva, mintha létezésük teljesen független volna a tértől és természetes környezetüktől. Lukács itt emlékeztet arra a figyelemre méltó körülményre, hogy ezeket az állatokat többnyire nem vízszintesen, hanem a legkülönfélébb helyzetekben ábrázolták, néha még függőlegesen is; rendeltetésük nem művészi, hanem mágikus, olykor a tekintet számára nehezen hozzáférhetően, a barlang rejtettebb zugaiban vannak ábrázolva.

Nyilvánvaló mindezekből, hogy a „világszerű“ nem annyi, mint a „valószerű“, hogy a visszatökröződés némely formáinak „világnélkülisége“ nem jogosít fel arra, hogy (mint Kant) „tartalom nélkülieknek“ tartsuk őket, s tagadjuk a visszatükrözött tárgy valóságos voltát. Végül is tehát arra a következtetésre jutunk, hogy m'nden visszatükröződés „a posteriori“ jellegű, a valóságból származó, s ennyiben a látszólag „legtisztább" formai elem is tartalmilag-világszemléletileg determinált. Materialista gondol-