Irodalmi Szemle, 1971
1971/8 - Duba Gyula: A 65 éves Szabó Béla köszöntése
Duba Gyula Szabó Béla magányos ember, s úgy gondolom, magányát a munkája és a könyvek oldják fel. Gyakran látom őt a könyvesboltokban vagy az antikváriumokban a könyvek között válogatni, és ilyenkor néha összetalálkozunk. Nemrégiben arról beszélgettünk, hogy az ember szellemi éhsége jóval nagyobb, mintsem hogy ki tudná elégíteni, lényegesen több könyvet és folyóiratot kellene elolvasnia annál, mint amennyire ideje jut. Ö akkor azt mondta: azért én minden könyvet megveszek, ha remény van rá, hogy elolvashatom! Nagy Lajos mondja el az önéletrajzában, hogy amikor aktatáskájában magával kezdte hordani a könyveit, jegyzeteit és kéziratait, újságait és egyéb állandóan szükséges szellemi szükségleteit, azzal vigasztalta magát a táska miatt, hogy „Kosztolányi is táskás ember“. Hát Béla bátyánk is táskával jár, nagy barna vagy fekete bőrtáskával, amely láthatólag elég nehéz. Számomra ez a szokás, „a táskás ember“ attitűdje az intenzív szellemi élet csalhatatlan jele, az olyan produktív gondolkodó sajátja, aki mindig magánál akarja tudni segédeszközeit (így Is mondhatnám: termelőeszközeit). Mert a gondolatok állandóan munkálnak az emberben, lépten- nyomon fel kell jegyezni őket, hogy el ne vesszenek, ne haszontalanul villanjanak fel, és utána elenyésszenek; Veres Péter írja magáról, hogy a kertben sétálva noteszt hordozott a kezében meg ceruzát, és ami eszébe jutott, azonnal felírta, hogy el ne felejtse. Aztán ott vannak a napi várakozások, a kényszerszünetek és kávéházi üldö- gélések, ezek sem múlhatnak el kihasználatlanul, az idő érték, nem folyhat el felettünk haszontalanul. Hát igen, kávéházi üldögélés; Szabó Bélának is kedvelt munkahelye — hacsak nem az egyetlen — a kávéház; nem tudom, hogy az Első ajándék novelláiból, a Menyasszonyból, a Marci a csodakapusból és az Ebek lázadásából mennyi részlet, hány oldal és epizód született a Luxor kávéházban vagy a Grandban, de úgy vélem, hogy nem kevés. Az a magyar írótípus ő, akinek munkahelye és szellemi élettere a kávéház és a ,,redakció“ volt, és még ma is az. Hemingway írja Vándorünnep című könyvében, hogy kezdő író korában, újságtudósítóként Párizsba érkezve két lakást bérelt, az egyikben lakott, a másikban dolgozott, s amíg dolgozott, a fiára nevelőnő vigyázott. Hát a magyar írónak ritkán jutott két lakásra, egyre is alig, de a kávéház mindig a rendelkezésére állt. Itt ő volt az úr. Hivatkozzunk újra Nagy Lajosra, aki már említett önéletrajzában ironikusan írja magáról, hogy szeretett a nagy kávéházi ablakok mellett üldögélni és kinézni rajtuk az utca szürke embereire, mert úgy gondolta, hogy azok azt hiszik: gazdagabb, mint ők. így a magyar írónak a kávéház, azon túl, hogy munkahelyéül szolgált, még reprezentációs lehetőség is volt és kopott- ság-takargató, talmi pompa és fényesség, a társadalmi fölény egyedüli lehetősége. Szabó Béla az éhség expresszív megfogalmazásával kért magának helyet irodalmunkban: egyik kötetének címe Éhes vagyok!. Azóta négy évtized telt el, a második világháború tűzben és vérben elpusztított ötvenmillió embert, és Európában szocialista társadalmak születtek. Talán már nem is szorul rá, de a magyar író — Szabó Béla is — még ma is gyakran kávéházban dolgozik. Hagyomány ez, meg aztán a kávéház az író számára jó munkahely. Az utóbbi években külföldi útinaplókat olvashattunk Szabó Bélától, párizsi, olasz- országi és görög utak emlékeit és élményeit. Hosszú volt az út az Éhes vágyóktól a görög műemlékekig és Rómáig. Ha majd az Irodalomtörténet felméri ezt az élet- utat, megállapíthatja, hogy nehéz, göröngyös és magányos volt. És azt is megállapíthatja, hogy küzdelmekben, tettekben, munkában és eredményekben gazdag volt. Termékeny életútja folytatásához, értékes jubileuma alkalmából, kívánunk Béla bátyánknak erőt, egészséget és töretlen munkakedvet! a 65 éves Szabó Béla köszöntése
