Irodalmi Szemle, 1971
1971/8
Czinke Ferenc A szivárványkergetésre születtem kis madonnafejű édesanyámnak, az ujjnyi visszerekkel ékített tündérlábúnak. Ekkor 1926. november 4-ét írtak, csütörtök volt, és fújt a szél. Édesapám cselédeskedett, a Bodrogközöd, születésem pillanatában Nagyrozvágy Meszeske tanyán. Aztán több helyen laktunk, mert gyakran nyakába akasztotta úgy szent Mihály napja körül a tarisznyát, s új boldogság után vágyakozva taposta tovább a sarat. Édesanyám csodálatos virágokat talált ki, és öltögette kenyérkendőre: — ezért válhatott a tisztaság forrásává, melyből tenyérszámra ihatok hűsítőn —, hogy igazán magyar művészetet teremtsek a népi gyökerekből eljutva olyan szintézisre, mely a magasművészet ilyen irányú megújulását jelentené. Bár csak egyszer sikerülne! — hiszek benne, pedig a szivárvány csóvája mindig a másik dombon van! — de reggel mindig új álmokkal ébredve, csak elindulok, hogy egyszer elérjem. Ki tudja, megérem-e a lehetetlent? Ez az ars poetika természetszerűleg vezetett a legújabb eredményekhez. Mai művészetünkben kevesen vannak, akik a népművészet ihlető erejét — tartalmába — oly mértékben éreznék, mint Czinke Ferenc. Már nem az ünnep, az eszköz v@9y a szakmai becsület részletszépségei, hanem a hagyományokból születhető aktualitás a döntő. Saját hangján, önálló ritmussal és formavilággal szól, de munkáiban benne van a népmesék igazság- szeretete, a népdal egyszerűségének ritmikus varázsa és a természet iskolájában tanult népi világlátás klasszikus vizuális kultúrája. Alaphangokból költi modern, a XX. század emberének is korszerű szimfóniáit; a legtisztább forrás csörgedezé- sét idézve szól a tenger zúgásáról. 0j értelmet kap az egyszerűség, természetesen beszélnek a grafikák napjaink égető gondjairól. Válóban elkötelezett művész Czinke Ferenc, hiszen a tisztaság igényével, a becsületesség hangján, az igazság érdekében munkálkodik; és hisz a művészet megváltó erejében. Lóránt János A nagy vizek földjén, Békésszentand- ráson születtem. Ez az a vidék, ahol akarva — nem akarva, együtt él az ember a vízzel, a földdel. Néhány gyermekkori kép még ma is tisztán él bennem. A koratavaszi veteményezések a föld színe és tapintása, a kis rögök, amelyek tetejét már szárazra fútta a szél. Az élénkzöld fűben előbukkanó piros földieprek. A Körös tavaszi áradásai, amikor félénken húzódtunk vissza a hatalmassá duzzadt folyó partiáról. A kakukk hangja, amely betöltötte a Körös fölötti tájat; a nádiveréb keményebb, nádszálhoz hasonló éneke; a májusi esték mindent betöltő békabrekegése. A nyári, nagy kiszáradt legelőkön távolba vesző gyalogút. Az aratásnál, a cséplésnél dolgozó emberek naptól fehérre szítt ruhában. A látszólag nyugodt táj mégis tele van kis tragédiákkal — magában hordozva az emberiség nagy botlásait is. Azt hiszem, hogy ez a tái és a benne élő emberek adta érzések és gondolatok határozzák meg festészetemet. Lóránt János művészete ... fejlődésében belső logikai tartalmi vezérfonal van. Alkatánál fogva vonzódik a medita- tiv szemlélődéshez; a vásznain megörökített személyeknek vagy tá^guaknák első jelentésükön túl is jelentőségük van. Vagy azért, mert szimbólummá válnak önmagukban, vagy azért, mert a művész akarata szerinti elrendezésben olyan összefüggések hordozói lesznek, amelyek kozmikussá fokozzák eredeti jelentésüket. Nem szürrealizmus ez; nincs többről szó, csak arról, pl.: hogy egy megfestett gyári porta a társadalom életéhez való kapcsolódás emberi és közösségi gondjairól is beszél anélkül, hogy metaforává egyszerűsödne. A gyárkapu a valóságban is áteresztő pont magánélet és közösség között. A két művész önvallomását és a kurzívval szedett, Bereczky Lóránd kritikájából választott értékeléseket a művészek közös besztercebányai (Banská Bystrica) kiállításának a katalógusából vettük át. Szerk.
