Irodalmi Szemle, 1971

1971/7 - HAGYOMÁNY - Darkó István: Csallóközi halászat

Az eddig letelepedésre alkalmatlannak ítélt szigetet Árpád nomád magyarjai vették a birtokukba. Anonymus szerint a kunok egyik vezére, Ketel, Oluptulma atyja kunokat is telepített a Csallóköz keleti szögletébe. A hét magyar törzs nevéből hármat is őriz Nyék, Megyer és Kürt községek neve. Az ősi betelepedésről tanúskodik Lél, Bulcsu, Vajka, Vatta, Karcsa és sok más helynév is.

Az ősállapotú Csallóköz a nomád magyarság életmódjának pompásan megfelelt. Idegen hadak nem merészkedtek utánuk. Aki nem ismerte ezt a mocsárvidéket, bizonyosan pórul járt benne. Ez a sors érte az üldöző tatárokat és törököket is. A sziget lakói a víz alá is bemenekültek, nádszálon lélegeztek, s a béka hangján üzentek egymásnak. A néphagyomány azóta Kukkónia névvel becézi szigetotthonát.

A csallóközi ember máig is félelemmel emlegeti a veszedelmes csincsárt ( = láp), amely az embert mindenestül elnyelte. Száz meg száz Ag-Duna, ahogy itt nevezték, tavakat és tócsákat alkotva szelte keresztül-kasul a szigetet. A nomád magyarok bevették magukat a zsombékos részekbe, és lovaikkal együtt a sziget eléggé kiterjedt erdőségeibe. Innen űzték nyilazó nagyvadászataikat, amelyek békeidőben harci gyakorlatozásoknak is megfeleltek. A nagyvadak közül bölény még Mátyás király idejében is bőven volt a szigeten. Az ordasfarkas egypár évszázaddal ezelőtt veszedelmes ellensége volt a pásztornépnek. A hód alig egy évszázada pusztult ki teljesen, az utolsót a somorjai halászok fogták ki a múlt század hatvanas éveiben. A becses prémű vidra a Duna szabályozása óta ritkult meg. Valaha ezrével lepték el a szigetvilágot a vízimadarak is, ám legtöbbjüknek már csak az emléke maradt meg.

Három ősi foglalkozását űzhette a szigeten a magyarság: a vadászatot, a halászatot és az aranyászatot. Az élet kulturálódása először a nagyvadak kipusztulásával, a nagyvadászatok elmúlásával járt együtt. Régen a Duna homokja bőven hordta lefelé a szemcsés aranyat, s az aranymosás gazdasági eredményei is nagyban hozzájárultak az „Aranykert“ jómódjához. Napjainkban már csak az emléke él a csallóközi aranymosásnak. Az utolsó vén aranyász a húszas évek elején mutatta be mesterségét a falukutató szlovákiai magyar fiataloknak, mielőtt ősi szerszáma, az aranymosó pad végképpen a múzeumba került volna. Odatársult a régi nagyvadászatok, az ügyes úszólovak és még ügyesebb gazdáik, a tanult búvárok, a gyakorlott naszádos katonák emléke mellé.

Legtovább, egészen a Duna-szabályozás idejéig, a nagy ősfoglalkozásnak, a halászatnak kedveztek a Csallóköz természeti viszonyai. Ennek ellenére a halászat ősi eszközei, módjai, szokásai is egyre inkább a múlt emlékeivé változtak. A magyar népismereti tudományok fontos része a halászat története. A IX. századbeli magyarokról írja az arab Ibn Ruszta, hogy a telet halászattal töltötték. Anonymus, Béla király névtelen jegyzője, a honkereső magyarok helyválasztása egyik fő okának a Duna—Tisza köze nagy halgazdagságát említi. A halászmesterség ősi eszközeit magával hozta, és egészen a legújabb korig az újhazában is megtartotta használatában a magyar nép.

Ma már az orvhalászok gyakorlatában is ritka szigony halászat a katonanemzet békebeli fegyvergyakorlatai közé is odatartozott. A csallóközi halászok nem is a rendes szigonnyal, hanem a vanyargónak nevezett eszközzel űzték. A csallóközi ember csőknek nevezte az Ag-Dunák ágas-bogas fatönkjeit, amelyek között télidőben a hal szeretett meghúzódni, s így a szigonynak kész martalékul szolgált. Dárda alakú szigonyával a csallóközi szigonyász mestere volt a futóhal elejtésének is. A legutóbbi időkig emlegettek a halászok néhány bámulatosan ügyes szigonyászt, rémét a gyorsan tova- iramló csukáknak és keszegeknek. A szigony kezelése a harci gerelydobásnak is jó gyakorló alkalma volt. Nyíllal is lőtték a halat a régi magyarok, amint azt IV. Béla 1254-ben kelt csallóközi engedélyirata is igazolja.

A Dunán a nyilazó halászatot különösen az úrirenden levők űzték a vizafogó szégyék körül. Ezek az alkalmatosságok az Árpád-kori öklevelek szerint nagy számban előfordultak a Csallóközben. A Duna óriását, a vizát a régi magyarok őrhalnak nevezték, valószínűleg mert vonulását őrök figyelték. A vizafogás a régi időkben nagyúri, sőt királyi szórakozás volt. Oláh Miklós esztergomi érsek egy ilyenről tudósít a XVI. századból, amelyen a király is részt vett, s a vizák felriasztására ágyúkat is használtak. A nyolc méter nagyságúra is megnőtt óriáshal megriasztva úszás közben felállt,