Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - Csanda Sándor: Balassa Bálint verstípusairől
Szerelmire, mint egy szent helre elmémet ím fordítom, Mint egy áldozatot, magamot abban esmég felgyújtom, Csak hogy keservemben, kiben régen fekszem, szánjon, Megszánjon, térjen meg hozzám, s engemet megboldogítson. Sajátságos ellentét tükröződik a Kit egy szép leány nevével szerzett (30) című költeményben. A távol levő lány szájába olyan panaszt ad, amely a bujdosó énekek hangütésére emlékeztet: „Siralmas nékem idegen földen már megnyomorodnom, Szívem meghervadt nagy bánat miatt, nincs már hova fognom.“ S valóban, a szerelmes lány először szülőföldje után áhítozik, csak azután jut eszébe ott lakó kedvese: „Már ha nem látom, bár csak hallanom adná Isten ötét... De így én ritkán és bizontalan hírt felőle hallok, Akkor sem merem őtet kérdeznem, mint rab csak hallgatok". Ez utóbbi hasonlatot Szigeti József a vers, „sőt az egész Anna ciklus egyik legmélyebb értelmű trópus“-ának tarja, s a költeményről ezt állítja: „A költő egy leány nevében énekel, de saját panaszát szólaltatja meg: idegen földön, kedvesétől távol szenved. Ugyanaz a külső élethelyzet ihlette dalra a költőt most is, mint az előbbi versben", (i. m. 228.) Szigeti véleménye azonban aligha helytálló, mert amint a Losonczi Anna nevére írt versből is látjuk, a költő a heroidában következetesen a nő helyzetéből indul ki, nem saját panaszát szólaltatja meg, hanem olyan kifejezéseket ad kedvese szájába, amilyeneket valóban tőle szeretne hallani. A kulcskifejezésként értelmezett hasonlat sem a költőre, hanem a kedvesére vonatkozik, aki a cím szerint nem asszony, hanem lány (!), és szégyenlős hallgatása úgy is értelmezhető, hogy neki nem illik, nem szabad lovagjáról beszélnie. Igaz, a versben valóban sok homályos, titkot sejtető célzás van, de hogy valóban Annához írta-e, azt csak alaposabb, nemcsak három „kulcsszempontra“ korlátozott vizsgálódás dönthetné el. A költemény egészében egy olyan lánnyal való kapcsolatot sejtet, aki idegen földre került, a honvággyal együtt jut eszébe elhagyott kedvese is, és a szülőföld utáni vágyakozás nyomatékosabban van itt kifejezve, mint szerelme. A költemény befejezését sem úgy értelmeznénk, mint Szigeti: „az emberek között társtalan költő a természethez fordul tiszta lírai sóhajjal“, hanem a szülőföldjét elhagyott nő honvágyának megszólalását látjuk az idézett sorokban: „Ti mezők, hegyek, berkek, szép völgyek, kiben gyakran jártam, Szép szelíd vadot, hangos madarot ott hallottam, láttam, Isten hozzátok ...“ Az eddig ismertetetteknél lényegesen fejlettebb költői alkotás a Méznél édesb szép szók (39) kezdetű, amelynek terjedelmes címe kifejezi mondanivalójának lényegét: „Ezt akkor szerzette, hogy az felesége idegenségét és hamisságát eszébe kezdte venni, kin elkeseredvén s jutván annak az szerelmesének igazsága eszébe, akit ok nélkül bolondul elhagyott volt feleségéért“. A költemény lényegében bevezetés a Júlia-ciklus- hoz, lélektanilag nagyon is érthető, hogy a feleségben való „szörnyű“ csalódás után erős bűntudatot érez hűtlenül elhagyott régi szeretőjével szemben, s könyörögve kéri visszafogadását. A költemény befejezéséből látjuk, hogy bűne bocsánatáért itt is úgy alkudozik Annával, mint vallásos verseiben Istennel, s nem kis önbizalommal említi azt is, hogy „mit szolgált“ neki, vagyis úgy tudja, hogy jó szerető volt: Nézzen vétkem mellett nagy szerelmemre is, Mégis mint szolgáltam, tudja ő maga is, Vétkemnek sok búát mint viseljem most is. A Régi szerelmem nagy tüze kezdetű (42) költemény tartalmában és címében is az előbbihez hasonló: Ezt akkor szerzette, hogy az ő felesége idegensége miatt az régi szeretőjén kezdett szívében megindulni“. Az ellentétet még ebben sem látja mélynek, megoldhatatlannak, noha a megözvegyült Losonczi Anna „kegyetlen“ Júliává vált, s kezdettől fogva nemet mondott az udvarlónak. A reneszánsz költői szerelmek hatalmas segítője, a kis Cupido azonban „bíztatja“, s ezért Balassi őt játékosan, tréfásan szido- gatja; ekkor még maga sem hitte, hogy Júlia valóban „nyerhetetlen“: De hitit ugyan nem állja, frigyét ez fattyú felbontja, Elmémet olyra gyullasztja, ki csak kár, maga is látja.
