Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - FIGYELŐ - Garaj Lajos: A kísérletezés útvesztőiben (Peter Jaroš „Véres történetek” novelláskötetéről)

tatlan, hogy a fiatalok kísérletezési módszere már eddig Is néhány maradandó művészi értéket mutatott fel — Johani- des, Sloboda, Šikula és mások néhány írására gondolunk —, de ugyanakkor sok vitatható problémát is felszínre hozott. A fiatal nemzedék magatartásában — mint ahogyan ezt a szlovák kritika is jelzi — egyelőre inkább a kezdeményezésen, „agresszávitáson“ van a fő hangsúly. Figyelemreméltó szándékukat művészi, esztétikai értelemben ritkábban kísérik progresszív gondolati elemeket hordozó, kísérleti irodalmi alkotások.

Peter Jaroš igyekezete sajátos színt képvisel ebben a belsőleg is differenciálható kísérletező prózai közegben. írásművészetében szinte maradéktalanul felmutathatok mindazok a vonások, törekvések, melyek a mai modern szlovák prózai kísérleteket jellemzik. Mélyebb, lényegesebb, közös jegyeket tartalmazó rokonságot azonban egyik pályatársával sem mutat. Műveit olvasva az egyéni, az elütő vonások tűnnek ki jobban. Vonzásának, sikerének ez a legjellegzetesebb ismertetőjegye. Egyáltalán nem lebecsülendő dolog, hogy ilyen fiatalon máris eny- nyire markáns, megkülönböztető egyénisége van. Témái, figurái, szemlélete, ábrázolási módszere szerint egyelőre nehéz lenne típusba sorolni, s az az érzésünk, hogy korai is. írói egyéniségének rokonszenves, értékes tulajdonsága az új irodalmi törekvéseket frissen, itt-ott néha kiforratlanul, kapkodva, de ígéretesen bontogató kedv és buzgalom, a felfedezésekből eredő lefojtott öröm, játékosság, a szertelenségig felfokozott pátosztalan szenvedélyesség, amely mögött egy meghatározott életérzés húzódik meg. Az élénk, szokatlan helyi színek, az érzelmi szélsőségek, a nem racionális cselekvés, a színes, leleményes, spontán elbeszélőkészség funkcionális, szemantikai jelentőséggel épül bele írásaiba, s végeredményben nélkülözhetetlenül fontos eleme egész írói világképének is. Bátran nyúl olyan témákhoz, gyakran érint olyan emberi problémákat, melyek elől — néhány ritka esetet kivéve — a szlovák széppróza évtizedeken keresztül szemérmesen elzárkózott. A társadalmi valóság rétegeiből hiteles életmozaikokat, emberi sorsokat, viszonylatokat villant fel; érdekes, fontos, sokszor aprólékos, megbízható információkat közöl, éles megfigyelőképességgel tapogatja körül az emberi mikrovilág külső és belső határait, de csak a ráismerés fokozatáig jut el, művészi értékítélete a homályba fut, a hiperbolikusán felnagyolt, néhol egészen az abszurditásig felfokozott, szertelenül csapongó képzeletvilág régióiban akad fenn.

A legtermékenyebb prózaírók közé tartozik. Fellépése óta — a Véres történeteket is beleértve, amelyet a kiadó irodalmi díjjal méltatott —, nyolc novellás- kötete jelent meg: Délután a teraszon (Popoludnie na terase, 1963), Teremts nekem tengert (Urob mi more, 1964), Rémület (Zdesenie, 1965), Mérleg (Váhy, 1966), Vándorlás a mozdulatlanságba (Putovanie k nehybnosti, 1967), Menüett (Menuet, 1967), Visszatérés szoborral (Návrat so sochou, 1969). Az egyes kötetek között — kivéve a Véres történetek novelláit és a Visszatérés szoborral című novellagyűjtemény néhány darabját, melyek az írói világ kitágulásáról és gazdaságosabb, fegyelmezettebb szerkesztés- módról tanúskodnak, és az előzőktől eltérően talán többet sejtetnek Jaroš művészi orientálódásának körvonalairól — nincs szembe tűnő színvonalbeli különbség. Jaroš a kétségtelepül gazdag, színes helyzetvariációk, emberi jellemek, cselekedetek hiteles felfogása ellenére nem mélyül el a valóság ábrázolásában, mindvégig az élet felszínén marad, nem lép túl a ráérzés viszonylatán. Innen ered művészi világának mozdulatlan, azonos jellege, melyben hasonló, illetve egy és ugyanaz a közérzet tükröződik. A valóság, a társadalmi törvényszerűség, az emberi magatartásformák, viszonylatok okozati determináltságának összefüggései Jarošt kevésbé érdeklik. A világhoz szen- zitív módon közeledik, racionális felfogása, legalábbis írói fejlődésének jelenlegi stádiumában, még meghaladja teremtőerejét. Természetesen hősei sem racionális emberek, inkább ösztönlények, sorsukat az írói képzelet szeszélye szerint a véletlen, a végzetszerűség irányítja, vagy annak valamilyen függvényeként sodródnak. Csaknem mindig az élet reális helyzeteiből indul ki, de minduntalan elkanyarodik, történeteit leginkább az irreális világ szférájában játszatja. Némely történetében körülményesen exponál, de ha nekilendül, nem tudja, s úgy tűnik, nem is akarja megzabolázni indulatait, kétségtelenül erős képzeletének játékait, a rendkívüli helyzetek iránti fogékonyságát, mesélőkedvét. Kamaszos örömmel