Irodalmi Szemle, 1971
1971/6 - FOLYÓIRATSZEMLE - Vita a fiatal szovjet költészetről
folyóirat- szemle vita a fiatal szovjet költészetről A Voproszi lityeraturi 1970 júliusi számában jelent meg Vagyim Kozsinov cikke: Az új költönemzedék. Szinte észrevétlenül új költői nemzedék bontakozott ki a szovjet Irodalomban, a harmincéveseké. A kritika és az olvasók eddig főként két nemzedékre figyeltek fel, a „háborúsra“ és a „háború utánira“; az utóbbi az 50-es évek második felében adott hírt magáról, egyre gyarapodott, és végül megváltoztatta arculatát (egyébként részben ez történt a „háborúsokkal“ is). Csupán néhány éve jelentkezett az új váltás: azok a költők, akik 1940 körül születtek, a háborúra alig emlékeznek, és az ötvenes években még kamaszok voltak. Észre kell vennünk, hogy velük teljesen új költőhullám jelentkezik. Legjellegzetesebb képviselői közül kiemelhetjük Eduard Bala- sovot, Vlagyimir Leonovicsot, Alekszandr Plitcsenkót, Borisz Primerovot, Nyikolaj Rubcovot, Alekszandr Cserevcsenkőt, Oleg Csuhoncevet, Igor Skljarevszkijt. A korábbi nemzedékben többé-kevésbé élesen szétváltak a „városi“ és „falusi" költők, mégpedig elvi alapon, és a két irányzat költői olykor még „ellenségeskedtek" is. Az új nemzedékben ez az elhatárolódás szinte automatikusan eltörlődik. Megszólal a periféria, a külváros hangja, amely már nem város, de még nem is falu. A villanyfény és a falu lehelete, a gyárkémények és a kék füstöcske közé zárt külváros bonyolult, kettős életet él, és lehet, hogy ez fejezi ki leghívebben korunk életét általában is. Két világ határa ez, ellentmondások csomója, a modern lét metszete. Ma már nem egyszerűen a város-falu téma megoldásáról van szó, hanem arról, hogy költői módon kell érzékelni a természet és a civilizáció, a múlt és a jelen, a közvetlen élmény és az intellektualitás, a hagyomány és az újítás egységét. Márpedig a költészet egyik fő feladata éppen a hasonló „antinómiák" meghaladása. Kozsinov egyetért L. Annyinszkij kritikussal, aki szerint az 50-es években „a nyílt ember legyőzte a rejtezkedő embert, a zaj a csendet, a külsőleges szembetűnőbb volt, mint a benső... Az általános költészeti stílus expresszív volt, együtt járt a szavak, színek és érzések lemeztelenitésével, az önkitárás stílusa volt... A hatvanas évekre mindennek pontosan az ellenkezője jellemző.“ Kozsinov ehhez hozzáteszi, hogy nem az egész hatvanas évekre, hanem csupán annak második felére, éppen az új költői nemzedékre. Ennek fejlődésében igen nagy szerepet játszottak Vlagyimir Szokolov költő hagyományai, aki korábban „mellékutakon“ haladt, és az az út most fővonalnak bizonyult. Arra törekedett, hogy a világot a maga reális objektív létezésében sajátítsa el. Akárcsak Puskin, inkább érezte és szemlélte a világot, semmint gondolkodott volna róla. Az új nemzedék költőit éppen azért lehet összefűzni Szokolovval, mert tudatosan arra törekszenek, hogy „költői pózok és manifesztumok“ helyett organikus és eleven költészetet hozzanak létre, amely valóban képes eloltani a szellemi szomjúságot. Megvan bennük az a „költő szabadság“, amely annyira hiányzott az előző irodalmi nemzedékből (Jevtusenkóből, Voznyeszenszkijből és társaikból) — ezek ugyanis azt hitték, hogy valamiféle divatos vagy éppen nem divatos eszmécske költészetet teremthet. Ma már nyilvánvaló, hogy ennek a költészetnek a legdicsőségesebb jelenségei sem állták ki az idő aránylag rövid próbáját. Az igazi értékek pedig a mellékösvényeken, a „periférián“ születtek. A „háború utáni“ költők többségére jellemző „stabil“ és élénk stílusnak az volt a funkciója, hogy egyfelől elrejtse, elködösítse az „eszmék" megadott voltát, másrészt jelezze „egyéni különlegességüket". Ma már világos, hogy az ilyesfajta versek többsé* Az írást a Valóság 1971. 3. számából vettük át teljes terjedelmében.
