Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Jaroš, Peter: Nyikefor Troszim vallomása

Peter Jaros*

Nyikefor Troszim

vallomása

Ma már, uraim, ötvenkét éves vagyok. Szüleimmel sokáig egy eldugott falucskában éltem. Később beköltöztünk a városba. Apám, aki mindaddig egész népes családját — három fiát, három lányát és anyámat — verítékes paraszti munkával tartotta el, azon- nyomban beállt dolgozni valami embernyúző egyesületbe vagy szövetkezetbe. Kihasználva a városi zűrzavart, csakhamar lerázta magáról a családi ellenőrzést, és egyik fiatal munkatársnőjével — a szeretőjével — külföldre szökött. Azóta nem hallottunk felőle, s hogy egészen őszinte legyek, én már az ábrázatára sem emlékszem. Pedig anyám, amíg élt, szentül eaküdözött, hogy erősen hasonlítok hozzá. Ki tudja... Lehet, hogy nem mondott igazat.

Magunkra maradtunk.

Mivel a szerény kereset, melyhez anyám varrogatás révén jutott, nem biztosította mindannyiunk megélhetését, nem maradt más hátra, mint apró szélhámoskodással szerezni meg a fog alá valót. Így történt, hogy mind a hatan, lányok és fiúk, naponta kijártunk a közeli városi piacra, ahol figyelmetlen falusiak árulták termékfeleslegüket. Első próbálkozásainkat sikertelenség kísérte. Ám hamarosan nagy gyakorlatra tettünk szert, és annyi gyümölccsel és zöldséggel tértünk haza, hogy anyám bármikor hozzáláthatott borscsot főzni belőle a tízlíteres, ütött-kopott fazékban. Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy azokban az években jó néhányszor alapos verést kaptam egy-egy minden hájjal megkent, durva paraszttól. Igaz, ezért csak saját ügyetlenségemet okolhatom. Közben kétszer vagy háromszor a rendőrségre is behurcoltak. De kiskorú lévén, megúsztam azzal, hogy nádpálcával jól kiporolták a nadrágomat. Hogy, hogy nem, mindig kiengedtek. Testvéreimmel ugyanez volt a helyzet.

A végtelenségig mégsem mehetett ez így ...

Családunkban íratlan törvénnyé vált: akinek elég erős a szárnya, röpüljön ki a fészekből! S mi röpültünk. Hol egyenként, hol kettesével hagytuk el az anyánkat. Legidősebbik nővérem például szifiliszt szedett fel egy taknyos semmirekellőtől. Nemrég halt meg progresszív paralízisben. A fiatalabbik hozzáment egy városi közlekedési rendőrhöz. A legkisebbik és egyben a legszebbik túl soká randevúzott egy diákkal, akiből később mérnök lett, s ma már villanygyári igazgató. Fivéreim élete sem nélkülözte a változatosságot. A legöregebbik véletlen szerencsétlenség áldozata lett. Pedig már azt hitte, végre révbe ért, és örök időkre gondoskodott magáról. Szegény, éppen menekülőben volt. Egy zsák rabolt valutával igyekezett a tengerentúlra, de a repülőgép lezuhant. Csontjai valahol az Atlanti-óceán mélyén nyugosznak. Középső fivérem engedett sógorunk verbuválásának (aki középső leánytestvérünk férje volt), és bizonyos ideig forgalomirányító rendőrként működött a főútkereszteződésen. Később, rövid tan* A szerző novelláját Krvaviny (Véres történetek) című kötetéből közöljük, mely kötet elnyerte a Slovenský Spisovateľ kiadó 1970. évi próza-díját. Jaroš novelláskötetéről recenziót közlünk a Figyelő rovatban.