Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Jaroš, Peter: Nyikefor Troszim vallomása

Peter Jaros* Nyikefor Troszim vallomása Ma már, uraim, ötvenkét éves vagyok. Szüleimmel sokáig egy eldugott falucskában éltem. Később beköltöztünk a városba. Apám, aki mindaddig egész népes családját — három fiát, három lányát és anyámat — verítékes paraszti munkával tartotta el, azon- nyomban beállt dolgozni valami embernyúző egyesületbe vagy szövetkezetbe. Kihasz­nálva a városi zűrzavart, csakhamar lerázta magáról a családi ellenőrzést, és egyik fiatal munkatársnőjével — a szeretőjével — külföldre szökött. Azóta nem hallottunk felőle, s hogy egészen őszinte legyek, én már az ábrázatára sem emlékszem. Pedig anyám, amíg élt, szentül eaküdözött, hogy erősen hasonlítok hozzá. Ki tudja... Lehet, hogy nem mondott igazat. Magunkra maradtunk. Mivel a szerény kereset, melyhez anyám varrogatás révén jutott, nem biztosította mindannyiunk megélhetését, nem maradt más hátra, mint apró szélhámoskodással szerezni meg a fog alá valót. Így történt, hogy mind a hatan, lányok és fiúk, naponta kijártunk a közeli városi piacra, ahol figyelmetlen falusiak árulták termékfeleslegüket. Első próbálkozásainkat sikertelenség kísérte. Ám hamarosan nagy gyakorlatra tettünk szert, és annyi gyümölccsel és zöldséggel tértünk haza, hogy anyám bármikor hozzálát­hatott borscsot főzni belőle a tízlíteres, ütött-kopott fazékban. Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy azokban az években jó néhányszor alapos verést kaptam egy-egy minden hájjal megkent, durva paraszttól. Igaz, ezért csak saját ügyetlenségemet okol­hatom. Közben kétszer vagy háromszor a rendőrségre is behurcoltak. De kiskorú lévén, megúsztam azzal, hogy nádpálcával jól kiporolták a nadrágomat. Hogy, hogy nem, mindig kiengedtek. Testvéreimmel ugyanez volt a helyzet. A végtelenségig mégsem mehetett ez így ... Családunkban íratlan törvénnyé vált: akinek elég erős a szárnya, röpüljön ki a fé­szekből! S mi röpültünk. Hol egyenként, hol kettesével hagytuk el az anyánkat. Leg­idősebbik nővérem például szifiliszt szedett fel egy taknyos semmirekellőtől. Nemrég halt meg progresszív paralízisben. A fiatalabbik hozzáment egy városi közlekedési rend­őrhöz. A legkisebbik és egyben a legszebbik túl soká randevúzott egy diákkal, akiből később mérnök lett, s ma már villanygyári igazgató. Fivéreim élete sem nélkülözte a változatosságot. A legöregebbik véletlen szerencsétlenség áldozata lett. Pedig már azt hitte, végre révbe ért, és örök időkre gondoskodott magáról. Szegény, éppen me­nekülőben volt. Egy zsák rabolt valutával igyekezett a tengerentúlra, de a repülőgép lezuhant. Csontjai valahol az Atlanti-óceán mélyén nyugosznak. Középső fivérem enge­dett sógorunk verbuválásának (aki középső leánytestvérünk férje volt), és bizonyos ideig forgalomirányító rendőrként működött a főútkereszteződésen. Később, rövid tan­* A szerző novelláját Krvaviny (Véres történetek) című kötetéből közöljük, mely kötet elnyerte a Slovenský Spisovateľ kiadó 1970. évi próza-díját. Jaroš novelláskötetéről recenziót közlünk a Fi­gyelő rovatban.

Next

/
Oldalképek
Tartalom