Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Kósa László: Keleteurópa népköltészete magyarul

Gyűjteményben (1821) közzétett tanulmányát a Vas megyei „vendus tótokról“ a magyar néprajztudomány az első határozottan etnográfiai érdeklődésű magyar néprajzi leírások között tartja számon. A magyarországi szlovénség kétségkívül legnagyobb ismerője és kutatója azonban Pável Ágoston volt. „A szlovén nép nagy fia, a magyar kultúra megszállott apostola" — így jellemzi őt egy visszaemlékező írás. 1918 után egyetemi katedra és a kibontakozás nagy lehetőségei várták Ljubljanában. Szülőföldje is az új államhatár mögé esett, ő azonban Magyarorsžág mellett döntött. Szombathelyen letelepedve írta sok éven át, kedvezőtlen politikai légkörben ás a kisebb-nagyobb, a szlovén kultúrával s benne a népi kultúrával foglalkozó cikkeit. Működése azért is értékes, mert a folytonosságot biztosította, ugyais 1920 után Szegedy és Bellosics halálával, az idős Margalits visszavonultával megszakadtak az addig jelentős eredményeket hozó délszláv néprajzi tanulmányok. Rajta kívül csak az irodalomtörténész Bajza József néhány tanulmánya jelentette a folytatást. Jóllehet az összehasonlító kutatást végző magyar kutatók többnyire figyelembe vették a délszláv tanulságokat is, a törés igen nagy volt. Örvendetes, hogy a nagymúltú folklórkutatásoknak újabban fiatal folytatója akadt az újvidéki Dávid András személyében, aki a délszláv hősiénekek magyar vonatkozásaival foglalkozik. Mátyás királyról szóló tanulmánya — a Hungarológiai Intézet Közleményeiben — témaválasztásában is kapcsolódik az elődökéhez. Hiszen arról már a század eleji cikkek Is beszámoltak, hogy az igazságos király nemcsak a délszláv, hanem a cseh, a szlovák és a kárpátukrán folklórnak is kedvelt hőse. 1920 után a népköltésfordítások közel egy évszázados folyamata is majdnem elapadt. Néhány jelentéktelen közlést kivéve, Margalits munkái után majdnem fél évszázaddal később hagyta el a sajtót népköltési antológia, Csuka Zoltán fordításában Délszláv népballadák címmel (1946). Csuka hosszú esztendők műfordítói munkája summájaként Vük Karadzsics eredeti gyűjtéseiből válogatta kötete anyagát. Később még három délszláv mesegyűjteménnyel is megajándékozta a magyar olvasókat. Balladafordításai után csaknem egy évtizeddel egyszerre három délszlávból átültetett kötettel jelentkezett egy fiatal műfordító, Kiss Károly. Nem a különös költői tehetség, hanem a sokat akarás eredményeként születtek ezek a könyvek. Sorrendben az első, a Hunyadi-énekek, a Duna-meden- ce népei Hunyadi Jánosról szóló hősiénekeinek a gyűjteménye. Az antológia gerincét szerb-horvát és makedón darabok alkotják, néhány szlovén, bolgár és román ballada csatlakozik hozzájuk. A másik kötet, a Zrínyi-énekek Ortutay Gyula bevezető tanulmányával jelent meg, délszláv hősepikát, néhány szlovák Zrínyi-dalt és korabeli horvát műköltői alkotásokat tartalmaz. A harmadik kötetet Mestrovics szobrairól készült fényképek illusztrálják, s a Koszovói leányka címet viseli. A szerb-horvát hősiénekköltészetből ad átfogó válogatást a Koszovo előtti időktől a világháborús partizándalokig. Az elmúlt évtizedben is születtek új fordítások. így például a Domonkos Sámuel szerkesztette Betyárok füzénél című délkelet-európai betyárballada-antológia magyar, szlovák, román, kárpátukrán-hajdemák, bolgár és újgörög balladákat tartalmaz. Két éve került forgalomba a Nagy László fordításait tartalmazó Babérfák című reprezentatív délszláv népköltési antológia.

Nagy László, a legjelentősebb élő magyar költők egyike, mint nemrég megjelent vaskos műfordltáskötete, a Darázskirály tanúsítja, a világirodalom más égtájai felé is tájékozódik, de délszláv, bolgár, albán és román fordításaival különösen elkötelezettje a balkáni népek népköltészetének, s azok közül elsősorban a bolgárnak. Ő maga így vall erről: „A bolgár népköltészetet 1951-ben fedeztem fel magamnak hosszabb szófiai tartózkodásom idején. Meghatott fürgesége, robusztussága, költői vakmerősége. Tétovázás nélkül fordítani kezdtem. Munka közben szinte állandóan éreztem, hogy amit csinálok, az nem egyszerűen műfordítás. A papírra vetett soroknak a magyar népköltészettel rokon hangon kellett szólalniok. Ha az eredeti dalokat, énekeket sikerült magyarul s méltóan megszólaltatnom, azért engem semmi dicséret nem illet. A dicséret azoké a dalos nemzedékeké, akik századokon át alkották és alakították a magyar nép költészetét.“ Nagy László költészetére egyaránt termékenyítően hatott a magyar és a bolgár népköltészet. Fordítói tevékenységét olyan erények tették gyümölcsözővé, amelyek ritkán járnak együtt: a népköltészet értékelése és szeretete, a nyelv ismerete és nagy költői tehetség. így keletkeztek előbb a Száblyák és citerák (1953), majd a Sólymok vére című bolgár népköltési antológiák, amelyek minden műfajra kiterjedő válogatást adnak a bolgár folklórról. Méltó képviselete ez a bolgár népköltészetnek,