Irodalmi Szemle, 1971

1971/6 - Rácz Oliver: Befejezetlen szimfónia (vers)

Rácz Olivér

befejezetlan szimfónia

Sürget az idő; már nem boldogít a szavak játszi varázsa: itt már maga a szó kell, meztelenül: az emberi hang, örömök hangja, gyönyörök puha, lágy neszezése és a fájdalomé. Úsök hangja és a jövő siető dobogása. Mert az emberi hang: hatalom; diadal; csodafegyver.

Mert az emberi hang idomítja, vezeti és megkoronázza az élet, a munka zaját, a munka neszét.

Alkotó ívelés, lüktető szárnyalás, emberi élet az emberi hang.

Meztelenül kell a szó; nem elég ünnepi köntöse szép szavú dalnak, alkonyi versnek; a ringató, illanó, vágyakat altató dísznek, a rímnek. Sürget a perc, ezeregy éjszaka álmát elhessegetni a szemről: gyújtsd fel az új csodalámpád, Aladin. Meztelenül kell a szó s az a rím, csak az a rím kell most, ami éltet, kazlak alá festi a hajnali rétet, és ez a rím: csupa szín.

És ez a rím csak a lét ütemét,

igazát zakatolja a vérbe:

ritmus az élet, mint a kerék

vagy a szíj, vagy a sarló halk suhogása,

balta csapása a holt tövű fán,

üllővel perlő, fürge pöröly,

górcsövek gőze, üde, kék színű láng,

fekete éjben éji tüzek,

karcsú hidak és szőke vizek:

szőke folyókon vas színű pánt.

Ritmus az élet: szívdobogás, ritmusa éltet, ritmusa rím, és ez a rím csupa szín.

Van lila szín; lila az alkony; árnyék az ősi pajta falán; lila a hárs is a mély tüzű parton, lila a lomb és a fészek a fán.

Az esteli bánat a bús havason, a hajnali felhő az ég kapuján, a rozsdavert erdei út és a ködfolt az elhagyott, téli szirt peremén, ha a fagy belevési a résbe jegyét.

Lila a testvér ajka a kíntól: gyarmati szín ez, durva tünet; húsvéti, néger imaház ormán lila posztóval vont feszület.

Dús lakomától lila a tornác;

kései tortól tompa csömör; néger-országban hófehér kastély tört lobogója öt kör-körös: lila a néger ajka a kíntól: várj, kacagása lesz még vörös.

Vörös a hajnal: nap tüze festi, festi a nyár szava, szív szava: vér. Vörös az égen a nap szekere; keletről ébred, nyugatra hajlik, vöröset jelző hajnali fény.

Vörös az állj!, a vigyázz!, a tilos: ne várd, hogy egyszer fordul a szél; ködterelő és felhőket seprő szél színe mindig égő piros.

Piros a bokron az érett bogyó, gyümölcs az ágon, kertben, a fán, kohók ölében, izzó parázson piros az éltető, lobogó láng.

Piros az ünnep, harci piros, győzelmi ének, hős lobogó: piros a méhed, ember-kohó.

Piros a múltból a hős üzenet: holnapi testvér, fűtsd a kazánt, rakd a kohókat, szítsd a tüzet; piros a májusi ember-menet.

Piros a szó is az emberi ajkon, büszke papírlap, ősi remény: várnak a rostok a hét vizű parton: fűtsd mind pirosra, fekete szén.

Mély feketében csillog a tenger, mély feketében zúg a hajó; lent a fenéken, esti sötétben, verdesi súgva éji vihar; lent a fenékben, fekete fényben, verejték csillog, csillog a szén: rakjad a rostot, barna legény.

Olajos fényben csillog a tenger, örvénylő kútban, kavargó mélyben, sistergő árral úszik a cápa; izzik a forró torkú kazán: barna legénynek görnyed a háta, csobban a hullám a bárka falán. Hét vizű parton zúgnak a szirtek, ónos a tenger, vén temető; fekete sziklák őrzik a partot, fekete árnyak úsznak a fényben; éji barlangban vész el a fény; szénporos rakpart, ébenfa hátak: szegődj el hozzánk, szőke legény. Fekete hajón fekete kémény; feketék ősszel a vén temetők, a holtak a jeltelen fejfa alatt,