Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Máté Ida: Egyensúly nélkül
Máté Ida 0(Jy0nsú|y nélkül Örült a találkozásnak, de rontott a hangulatán, hogy olyan csapzottnak találta Gézát. — Egek, hát te meg hogy nézel ki? — csúszott ki akaratlanul a száján üdvözlés helyett. A férfi komoran legyintett, és fáradt, de otthonos mozdulattal nyúlt az asszony válla felé, hogy kabátját lesegítse. — Megyek, megmosakszom, keress egy asztalt valahol. Csak most vette észre, hogy Géza, mielőtt eléje sietett, egy férfi mellől állt fel. — Lehet, hogy nem is nagyon várt — gondolta hirtelen, s az külön is bosszantotta, hogy a megszokott helyükre egy társaság épp előtte telepedett le. Igyekezett leküzdeni a zavart, amely mocorogni kezdett benne, de legszívesebben hazament volna. Még élt benne az utolsó találkozás kellemes emléke, amely akkor pár napra vidámabbá tette. Szerelem lenne? — A fenét! Ismerte magát, de nem volt különösebben büszke fásult józanságára, amely már jó néhány éve ránehezedett. A férfiak megnézték, s tudta, hogy csinosnak, sőt sokan meglehetősen temperamentumosnak is tartották. „Ez is valami, csak van az úgy, hogy a forma feneket fordít a tartalomnak“ — mondogatta gyakran nővéreinek öngúnnyal. De most, hosszú évek után, újra jól érezte magát valakivel. Nem üres bőkok, hanem eddig még valóban komolynak mondható beszélgetések jellemezték együttlétüket. Meglepte azonban, hogy az utolsó alkalommal valami félénk, takargatott melegség is belengte találkozásukat. Ez már több a barátságnál, vallotta be magának nem valami nagy örömmel, hiszen ... Géza váratlanul visszatért a mosdóból, most talán kissé jobb színben volt, de a furcsán közéjük telepedett idegenség nehezen oldódott fel. Aztán ahogy titokban oldalról is szemügyre vette a férfit, újra bosszankodnia kellett. Szent ég, csak nem növeszti a haját? Még szerencse, hogy ez a kávéház a félhomályáról híres. Ha a főnököm meglátna vele, két napon át hallgathatnám az élcelődését. S most már a legszívesebben megpofozta volna a férfit a sok csalódásért. Utoljára rövidre nyírt, sűrű, sötét haja tetszett ratja neki a legjobban. Zárkózott komor, majdnem koravén arcának kisfiús formát kölcsönzött. Negyvenéves vén szamár, és ilyesmit... Mártának különben is mindig gyanús volt, ha egy meglett férfi egyszerre szakállt vagy hosszú hajat kezdett növeszteni. Az ilyen változás szerinte feltétlenül valami lelki zavart jelzett. — Hidd el, nem volt időm megnyiratkozni, és kedvem sem; nagyon ronda, ugye? — Géza rögtön megérezte a nő kutató tekintetét tarkóján. — Lehet, a te dolgod — felelte Márta ridegen, s az jutott eszébe, ő csekély három órát izzadt a fodrásznál, hogy erre a találkozásra tetőtől talpig rendben legyen. Géza azonban most semmit sem vesz észre, ahelyett elszántan kezdi előtte kiteregetni házassága kínos éveit, s az utolsó nagy cirkuszt. — A zongorát is összetörtem, ilyen még nem volt... Meglásd, egyszer a nyaka köré tekerem a csipketerítőit, és az összes ezüstkését kipróbálom rajta. Kicsipkézem őt is, meg azt a dölyfös anyját is, aki olyan arccal kerülget, mintha meg kellene köszönnöm, * Máté Ida ezért az írásáért 1000 korona küjönjutalmat kapott az Új Szó és a Madách Könyv- és Lapkiadó novellapályázatán.
