Irodalmi Szemle, 1971
1971/5 - Szolouchin, Vladimír: Kislány a tengerparton
vecske tudja, hogy ő annak ellenére önállóan létezik: az egyik sárga erezetű, a másik rózsaszín pettyes, a harmadik fekete, mint az achát (különben valódi achát is előfordul közöttük!}, a negyedik fehér, mint a cukor, az ötödik pedig áttetsző, akárcsak az üveg. Tehát millió szüzsé és szüzséváltozat, olyanok, hogy nem engedelmeskednek a képzeletnek, meg olyanok is, amelyek engedelmeskednek, közöttük sok hagyományos téma Ulanovától Taraszováig vagy Goar Gaszparjanig, egy másik ágon pedig Koszmo- gyemljanszkajától Tyereskováig vagy Jeszenyin édesanyjától Avvakum pópa barátnőjéig és harcostársáig. Vagy a legeslegegyszerübb: bár, férfi, aki a halfeldolgozó üzemben dolgozik. Piac. Patyolattök és paradicsom, mosás, készülődés, vasalás, sepregetés, moszkvai bérlők, két, szakmát tanuló gyerek. Ekkor tisztázódott bennem, ami egész idő alatt, ez alatt az egy-másfél óra alatt nyugtalan, de kitartó zavarként volt Jelen: megértettem, hogy félek Kátya szeme elé kerülni. Vajon nem tett-e nekem lélekben százszor szemrehányást, miközben el-elnézte rút leánykáját, sikertelen, torzszülött csemetéjét, nem ontotta-e titokban vagy nyíltan a könnyeit? Ha meglát, biztosan nem fog elém sietni, hanem majd közönyösen, hűvösen üdvözöl. Talán el is utasít. A szobában Annuska lakik, könnyű elutasítani. Ha hűvös lesz hozzám, magam is kereket oldok, meg sem várva, hogy elutasítson, jobb lesz, ha minél előbb, míg haza nem jön, fogom a bőröndjeimet, s átköltözöm egy másik utcába, a falu másik végére, egy más városba. Valóban, hisz én független ember vagyok. A kislány és a tenger folytatta a játékot. — Nos, velem jössz? Nem félsz a tengernél? Nem fulladsz bele a vízbe? — Veled megyek. Ügy látszik, anyukám ottveszett a piacon. — És ... szeret téged az anyukád? — Nem kérdeztem tőle. Hát van olyan anyuka, aki nem szereti a gyerekeit? Megszökni úgy, hogy ne is mutatkozzam, mégiscsak nevetséges volna. De a holmimat egyelőre nem raktam ki. Lefeküdtem az ágyra, a durva szőrmetakaró tetejére, és bizonytalan, könnyű álom ereszkedett rám. Ügy látszik, el is aludtam. Annyi bizonyos, hogy fogalmam se volt róla, mennyi idő telhetett el, amíg meghallottam a kertben az ismerős hangot, amely semmit sem változott közben: — Aranyos napsugaram, édes kis fecském! Megvárattalak. Kimentem Nagya Kovun- hoz, és elfecsegtük az időt. Ö, drága galambocskám! Hogy is lehettél itt nélkülem? És miért nedves a fürdőruhád? Talán fürödni voltál? Egyedül? — Nem vagyok egyedül. Egy bácsi van nálunk. ■— Miféle bácsi? — Egy régi ismerős. Én még akkor meg se voltam. — És hol van? — Alszik a szobámban. — Te jő ég! Hiszen akkor tudod, kicsoda?! Gyere, hamar átöltöztetlek, hadd lássa meg, milyen szép kislány vagy. És te ilyen maszatosan mutatkoztál előtte. Éppen most kellett nekem is elmennem. Gyere, felveszed a fehér ruhácskádat, felhúzod a piros szandálodat, és szalagot kötök a hajadba. Ö, te! Hiszen ami azt illeti, ő a te keresztapád, a második apád. S te ilyen maszatosan mutatkoztál előtte. Nem lehet így! A kor teszi-e, nem tudom. Elég néhány közvetlen sző, egy ének, egy kocka valamilyen dokumentumfilmből, s könny szökik a szemembe. Ráadásul még a szégyen is égetett, amiért egy negyedórával ezelőtt olyan ostobaságokat gondoltam Kátyáról, s vele együtt — valamennyi emberi anyáról. Kövesdi János jordííása
