Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Alekszej Arbuzov: Én szegény Maratom
LEONYIDIK: Ne, nem szabad ... LIDA (megfogja Leonyidik kezét): Tudod, én, én... azt hiszem, szeretem. LEONYIDIK: Ezt nekem nem kell mondanod. LIDA: Mindig csak hazudik... Az ejtőernyőst is csak kitalálta... Beszélj vele, a barátja vagy. Nem akartam ezt neked elmondani... LEONYIDIK (hirtelen): Az egész egy nagy butaság. Hisz még gyerekek vagytok. LIDA (kiáltva): Gyerekek? Ki mondta ezt neked? LEONYIDIK (kis szünet): Itt hagyott neked egy levelet. LIDA (megtörli a szemét): Mindkettőnknek szől. Olvasd. LEONYIDIK: „Igazatok van, nem fogtam ejtőernyőst. Viszont megismerkedtem Artyimov őrnaggyal. Rendes fickó. Egész éjszaka beszélgettünk. Nem várom meg az őszt. Mindent megbeszéltünk. Harcolni fogok. Még hallotok rólam. Vigyázz magadra. Es jó egészséget... jó egészséget. És holnap reggel azonnal menj a kórházba, el ne feledd!“ LIDA: Megint hazudik. Mindjárt visszajön. Biztosan hazudott. LEONYIDIK: Most az egyszer nem. LIDA: Honnan tudod? LEONYIDIK: Ez vár mindannyiunkra. Ö ma lett férfivá. LIDA: Te is el akarsz menni? LEONYIDIK: Nincs más választásom — ha ő elment! (Nagyon távoli lövések) LIDA (sírva fakad.): Istenem. LEONYIDIK: Mit bőgsz? LIDA: Most, hogy szegény Marat is. .. LEONYIDIK: Ne sírj. Marat boldog. Második rész ■ 1946. március huszonhetedike m Ugyanaz a szoba, de mintha kicserélték volna. Vége a háborúnak, az élet visszatért a megszokott kerékvágásba. Este van. Lida ma már önálló, húszéves lány, kényelmesen elhelyezkedett a heverőn. Körülötte szanaszét könyvek és jegyzetek. A rádió halkan szól. A bemondó azokról az eseményekről beszél, amelyek 1946 márciusával kapcsolatosak. Megszólal a telefon. Lida lehalkítja a rádiót, és felemeli a telefonkagylót. LIDA: Ki beszél? Halló! (szünet) Ez jelentőségteljes hallgatás akar lenni? Nos...? Mondjon már valamit... (felkiált) Micsoda? Te vagy? Végre! Mikor érkeztél? Persze, hogy várlak. Igen, tegnap kaptam meg a táviratot. Hogy miért ne csodálkozzak? Mi az, hogy félsz feljönni?! Négy év óta nem láttuk egymást, majdnem a másvilágról jössz, s most itt telefonálgatunk. Siess, gyere már! A felvonó működik, (leteszi a telefonkagylót, felugrik a heveröről, és izgatottan járkál a helyiségben. Igyekszik rendet teremteni, de ekkor megszólal a csengő. Lida kimegy, s egy pillanat múlva visszatér, szemét az ajtóra szegezve) De gyere már beljebb... (Bejön Leonyidik, katonaköpenyben. Megnőtt, megváltozott.) LEONYIDIK (csendben a fotelhoz megy, leül, kezével eltakarja a szemét. Majd elmosolyodik) Erre a pillanatra vártam négy évig. (feláll) Megcsókolhatlak? (Lida hevesen megcsókolja) (körülnéz) Valahogy minden más itt... Itt volt az én ágyam, itt pedig a kályha... LIDA: Miért nem veted le a köpenyedet? LEONYIDIK: Mert az egy kész procedúra, (nagy nehezen leveti a köpenyét, s Lida felfedezi, hogy a bal keze helyén protézise van) Ne ijedj meg... Hisz megírtam, hogy engem is elkapott a szíj... Egy héttel a vége előtt. íme, itt az egész! Ezért nem akarózott feljönni.
