Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - FIGYELŐ - Szakolczay Lajos: Karátson Endre: Lelkigyakorlat

nak milyenségét, művészi megformálását. Franciás könnyedség: talán ezzel a két szóval jellemezhetnők legtalálóbban ezeket az Írásokat. A fajsúlytalan lebegés, a sziporkázóan szellemes mondatfűzés és a hetyke kiállás élethumort filozófiával ötvöző „lelkigyakorlata“. Halk bánatok és alig hallható sóhajok lebegnek előttünk, minden egy fél hanggal feljebb intonált a szükségesnél, így mi is felemelkedünk a mesébe, s már-már elhisszük a másik én, Székely Boldizsár megteremtését, gro- teszkségében is felemelő e világi helytállását és lelki kalandját, hogy végül minden visszahulljon a földi valóságba, az irodalmi kalandot végigjátszó második én megtalálhassa végső helyét az irodalomban.

Ámulunk a varázslaton, csodáljuk az író hallatlan megjelenítő erejét, szerkeszteni tudását, kulturált fogalmazásmódját. Azt írhatnók, hogy mindent tud, amit egy fiatal prózaírónak tudnia kell. Alig érezhetően ott állnak mögötte a mesterek, mindenekelőtt a franciák, és talán nem is olyan nagy távolságra tőlük Kosztolányi. Nem utánozza őket, de rájuk figyel, nem kérkedik a tudásával, de tanultsága minduntalan kiérezhető. Nehéz megállapítani ennek a prózának jövőbeli hatósugarát, éppúgy kiszélesedhet köre, mint ahogyan a befagyás lehetőségét is magában hordozza. A gyö- kértelenség — tájhoz, néphez fűződő kapcsolatok elvágása — lehet egy általános emberi humánum felé vezető, sőt azt magas szintű irodalmi művekkel alátámasztó, meggyökeresedéssé való átváltozás is, de az ellenkezője is. Akármeddig bolyong is Ábel Amerikában, a szőke Nyikó csobbanását csak a szenvedést és nemegyszer kiátkozást is hozó szülőföld gyermekei s annak melege között érezheti igazán. A bizonytalanság lehet remekműveket létrehozó lélekállapot, de egy prózai életmű — az íróegyén magasfokú izzását is beleértve — nem támaszkodhat teljesen erre. Mintha érezné ezt Karátson is, s jó beleérző képességgel írta könyvének mottójául J. L. Borges A babyloni lottójátékból vett sorát: „Megismertem, amit a görögök nem ismertek: a bizonytalanságotEz az állandó kételkedés, a lélek viharaiban borotvaélen táncoló író egyensúlykeresése az Abroszon innen, abroszon túl című elbeszélés kispolgári „csokoládémocsarában“ válik végzetessé, ahol az idegenség,

a sohasem befogadhatóság a vendéglátó család minden megnyilatkozásából, még az előre kikövetkeztethető gondolatokból is arcpirító megalázottsággal süt. A kispolgárnak az idegen nem ember, elveszi előle és honfitársai elől is a levegőt, megfertőzi a kapcsolatokat, mindenképpen olyan szükségtelen rossz, amelynek látszólagos elviselése a későbbiekben lelki traumákat okozhat. Ezért Az idegen virágok című novella Simon apójának menye elleni lázadása, az éjjel kiszakított napraforgók, melyeket a fia felesége ültetett — jelképes erejükkel ezt a fajta gondolkodásmódot még csak ijesztőbbé növesztik.

Karátson nagyítója alatt érzékenyen vizsgálja az emberi kapcsolatok buja, sokszor a felismerhetetlenségig kusza szövevényét, felnagyított életdarabkája az önvizsgálat szuggesztív erejét is magán viselő életérzés. Hősei kettős életet élnek, valódi eseményeik, cselekedeteik megmerülnek az emlékezés és az álomszerű vízió szülte ködképben, s ahogy haladnak visszafelé az időben, úgy világosodnak meg mindjobban a kényszer- helyzet meghatározottságát rejtő erővonalak — alapmotiváciők —, melyek őket a valóság véglgélésére kényszerítették. (Szakács Attila önéletrajza.] Ki is lépnének önmagukból, meg énük kettőzését is szívesen vállalnák, maradnának is, mennének is egyszerre, s ha a szemük elé emelik életük színes kaleidoszkópját, nem kapnak éles kontúrú mozaikkockákat, hanem csak enyhén körvonalazott színfoltok — minden egyes belenézésnél újat és újat mutató, de a homályt csak a legritkább esetekben átvilágító — sokaságát, érzelmi kötődések és vonzalmak, meghatározottságok és kényszer- helyzet szülte jelmezek cserélődését. Mindenképpen érdekes, öntörvényű világot. S ez nem is akármilyen írói erővel jelenik meg. Az első köteteket jellemző mutáló hang itt niég nyomokban is alig található, mégis ujjgyakorlatoknak tekintjük ezeket az írásokat, amolyan erő- forma-felmérésnek. Amit meg lehet tanulni a klasszikusoktól, azt már Karátson mind megtanulta. A magyar prózában elfoglalt helye nagymértékben attól függ, hóvá fog vezetni jövőbeli életútja. Ha a francia—magyar Irodalmi kapcsolatok hídszerepét ápolja, tevékenysége akkor sem hiábavaló.

Szakolczay Lajos