Irodalmi Szemle, 1971
1971/4 - Čajak, Ján: A holicsi vár fogságában (regényrészlet)
— Ne feküdj itt! Megfázol! — Könnyedén, mint fehér kócsagtollat, teszi át a leányt a szőnyegről a pehelytői lágy selyem minderlukra. — így ni, illatos rózsaszál. Itt leszel az enyém. S én is csak a tiéd leszek. — Simogatja. Aztán mintha észbe kapna: — Szépen énekeltél, Zeina. Menj pihenni! — s már szenvedélyesen csókolgatja a gyaur lány nyakát. Dorka egy szavát sem érti, de tudja, mi vár rá. Űsszehúzódzkodik, mint egy kígyócska. Térdeit egymáshoz szorítja. Ledobja fejéről a töviskoronát, keze a szőnyeg alatt, keresi Angelina csillogó ajándékát és a mérget, s eközben az aga a leány hajfürtjeibe temetkezve szívja magába a gyaur test friss illatát. A bagdadi balzsam, az odaliszkek rózsaolaja után elkábítja a lány testének természetes illata. A macedón Pávát juttatja eszébe, aki őt először elcsábította. — ölelj meg! — súgja. — Tudom, hogy félsz tőlem. Tudom, hogy szégyelled, de egyszer ennek is meg kell történnie. Minél kevesebb a félelem és védekezés, annál kisebb a fájdalom. Lehet, hogy van kedvesed. Gondold, hogy én vagyok az. Ahogy én Is mindig azt gondoltam Pava halála után — s csókolja a lány egész testét, rózsavirágokat ültet az arany virágágyba is. — Ne! Hagyj engem! — védekezik Dorka már csak egyik kezével. A másikban rejteget valamit, de ekkor hirtelen megvillan az ég, megzördülnek az ablakok, s olyan dörej csattan, hogy megijed a szerelmi mámorra felkészült aga. A robbanás után Urkhán sírjának pillanatnyi csöndje következik. Azután felhangzik ezer torok harci kiáltása. Az udvarló felugrik. A rabszolganő leikébe reménysugár lopózik. Még mosoly is születik a bánatos arcon. A fiatal Jahja aga már felkötötte szablyáját. Éppen kindzsáljáért, szarajlia puskájáért nyúl, mikor a gyaur lány felemeli fejét. Felkel. Egyetlen fejrándítássai hátradobja fürtjeit, így húzva szét egy szál fátylát, s most már teljesen mezítelenül közeledik az agához. Arcán mosoly fénylik. Szembogarának szikrái, mint a legkeményebb acélé, nőiesek, kiszámítottak, szerencsétlenséget hordozók. Az ifjú Jahja aga ingadozik a harci zaj és a rabszolganő felébredő szerelme között. Szórakozottan tekint a csábító mosolyra. Magához veszi a puskaport és a fisaklijákat. „Megöleljelek? Karjaimba rántsalak? Nem! Várnak a janicsárjaim!“ Dorka felemeli mind a két kezét. Ahogy közeledik, szenvedélyes ölelést ígér. Az utcán ordítozás, kétségbeesett kiáltások ... „Nem! Most nem szabad“ — az aga indul. — Ne menj! Megérti az ismeretlen szót, de nem sejti, hogy a lány fajtájáért akar áldozatot hozni, hogy megmentse mindazokat, akiket ez a harcos küldene a másvilágra. — Ne menj — kéri újból Dorka. — Nem! Mennem kell! De visszajövök! — s újból elindul. — Ha nem térnék vissza, a dzsenetbe megyek, a földöntúli paradicsomba, hogy kiharcoljam Allah ígéretét: „Az isten harcosait a boldogság biztos fészke várja — bekerítetlen kertek. Bennük az isten harcosai szép és fiatal hurikkal élnek majd együtt. Tiszta és teli serlegből isznak“ — és határozottan kilép. Valóban távozik. Dorka utánafut. Elállja az aga útját. — Ne menj! Nem engedlek! — ölelgeti. Testét testéhez szorítja. Visszaadja csókjait, méreggel tölti őket. — Csak még egyszer megcsókollak — súgja az aga. — Aztán megyek. Rohanok! — vesztegeti az Időt. — Effendi! Ef-fen... — áll meg az eunuch a függönynél. Vérében tántorog. Jahja aga meghallja a kiáltást. Igyekszik kibújni az ölelésből. — Ne menj! — kéri Dorka. Nem engedi. — Kívánlak. — Ha! Jók! — a sarokba löki a lányt. Most már készen áll a támadásra s a védekezésre is. De már késő. Dorka még látja, amint a függöny mögül előtűnik egy tollas kalapú zsoldos, s átugorja az eunuchot. Kezében éles fegyver. Hátulról ugrik az agára, a nagyhangú harcosra. Mélyen beleszúrja tőrét, egy mészáros pontosságával. A lány szeme elhomályosodik, aléltan a földre zuhan.
