Irodalmi Szemle, 1971
1971/4 - Tóth László: A múlt idejű ember
Tóth László a múlt idejű ember ( Kórházi töredékek) Soha nem vezettél magadban naplót, emlékezeted nem a tiéd, ösztöneid hamuja csupán, nem vártad az eseményeket, mégsem értek soha váratlanul, még a megszületéseden sem lepődtél meg, és most, hogy hirtelen visszagondolsz rá, mintha meg sem történt volna, az első üvöltés nem a fájdalom miatt hagyta el torkodat, inkább a fájdalmat üdvözölted már akkor is régi ismerősként, a fájdalmat, amit még a születésed előtti időkből hoztál magaddal, csak akkor még nem tudtál szólni hozzá, csak a fájdalom szólt, beszélt szüntelen hozzád, apád, anyád, őseid alakjában, a fájdalom, ami születéseddel lett végérvényesen konkrét, mert érzékszerveidhez akkor szólt először, már nem emlékszel az első szavára, gyors vizű patakként, örvénylő folyóként zúgott, zuhogott a testedben, s te pórusaidba szívtad, megduzzadtál, növekedtél általa, még ma is naponta elmerülhetsz az üregekben, alagutakban, amiket a fájdalom vájt benned, úgy érzed, nem fájt, sohasem fájt ez a fájdalom, soha nem tértél ki előle, de soha nem is vártad, soha nem idézted meg, naplót magadban sem vezettél soha, anyád egyszer rámutatott a kezedre, s azt mondta: — kéz —, rámutatott a lábadra, s azt mondta: — láb —, rámutatott a szemedre, s azt mondta: — szem —, az orrodra, s azt mondta: — orr —, a szádra, s azt mondta: — száj —, rámutatott a füledre, s azt mondta: — fül —; de te már akkor sem hittél neki, minek megnevezni azt, amiről már jóval előtte tudtál, ahogy tudtad a fájdalmat, minek megnevezni a fájdalmat, úgy érezted, anyád valamit eltitkol előtted, valamit eltitkol épp azáltal, hogy megnevezi, most fehér ágyon fekszel, a mennyezetet nézed, a lámpa burájában vergődő legyet, gyertyák térdepelnek az ágyad körül, mélyet lélegzel, beszippantod magadba a faggyúillatú csendet, megigazítod magad alatt a takarót, kezed hozzáért a testedhez, de nem érzékeled, még sincs hiányérzeted, a csend, ami már benned van, teljesen eltölt, leköti érzékeidet, egy oly ismerős sivatag élettelen asszonyteste terül szét előtted, ágyékában halott madarak csontjai fészkelnek, a költés idejének meszes szimbólumai, fehér ágyon fekszel, itt már nincsenek évszakok, éjjelek, nappalok, csak a nap kél és nyugoszik. 12 A legmegnyugtatóbb, ha számolsz magadban, valami magasan fejed fölött lebegő, érzékeid fölött lebegő ima szavaiként mormolod magad elé a számokat, a szád előtt megvonaglanak és egymást követve zuhannak egy mélységes mély szakadékba, ahol már nem vagy te, vagy összetornyosulnak éppen, a legnehezebb mindig átjutni a kerek százasokon, s há eljutsz ezerig,
