Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Bereck József: Türelem

Nem tudom, miért, de az apámra csak nagyon ritkán gondolok. Még mielőtt eljöttem volna a kocsmába, a fészer sarkában megpillantottam az ekét, a rozsdás vázat, bezsírozott lapját s a fából faragott, markolatban végződő ekeszarvat. Az ekét már évek óta nem használtuk, de ahogy a markolatra pillantottam, fölvillant előttem apám alakja, ahogy hirtelen megállt az istászegi kanyarban, megfordul, néhány lépést visszamegy, s egy darabka fát vesz fel az árokból. Hóna alá szorította, s tovább folytattuk az utunkat. Akkor nem kérdeztem semmit, de néhány nap elteltével felfedeztem azt az arasznyi, karvastagságú fát a fészer egyik tartógerendája mögé szúrva. Volt ott még néhány ék, vasdarab, tíz-húsz szemnyi rozsdás lánc, kis göngyöleggé tekert vékony drót és egy kalapnyi kátránypapír.

Sok év eltelt, a legtöbb faék elhasználódott, de mindig újabbak kerültek a helyükre, egy törött sarló is meg valamilyen autó elveszített számtáblája, de az a fadarab még mindig ott lapult. Egyszer megnéztem közelebbről is; már évek óta nem nyúlt hozzá senki, mert a felületét finom, egyenletes porréteg lepte be. Ahányszor csak a fészerbe léptem, pillantásom akaratlanul a tartógerenda felé tévedt. Nevetségesnek tartottam az egészet, de miután egyre gyakrabban gondoltam a fadarabra, idegesíteni kezdett a dolog. Elhatároztam, hogy elfelejtem az egészet. Nem sikerült, sőt, egyre jobban megzavart az a tény, hogy olyan lázasan meg akarok feledkezni a fáról. Hülyeség, de sokszor a fészer felé lépkedve attól féltem, hogy nem találom majd megszokott helyén a kurta favéget. Már nem tudom, milyen fa egyik, vastagabb ágából törhette le valaki, és hajította az árokba, és nem is érdekelt soha, de a rohanó évek sem tudták kitörölni emlékét a tudatomból. Egyszer még Táborban is eszembe jutott. Katona voltam, éjszakai menetgyakorlatra indultunk, a huszadik kilométernél megálltunk egy szunyókáló falu közepén, feltöltöttük a kulacsainkat az utcai kerekes kútból. Egy cigit is elszívtunk, s közben az utcai lámpa fényénél a mienkhez hasonló fészert pillantottam meg az egyik udvaron. Emlékszem, rögtön a fadarabra gondoltam, furcsa vágyat éreztem, hogy megnézzem, mi van egy hasonló fészer tartógerendája fölé szúrva. Miután eltávozásra jöttem, első utam a fészerbe vezetett; minden úgy volt, mint azelőtt, az arasznyi fadarabhoz egy ujjal se nyúltak. Soha nem kérdeztem meg az apámtól, mi a szándéka azzal a fával, de éreztem, attól a pillanattól kezdve tud róla, amikor meglátta az istászegi kanyarban. Eleinte nem is volt szándékomban tudakolózni, mindig megnyugtatott a tény, hogy semmi se történt, de aztán elfogott a kíváncsiság. Már-már a nyelvemre tolakodott a kérdés, de valahogy féltem, hogy az apám csodálkozó arcot vágna, hirtelen nem tudná, miről van szó, meg kellene neki mutatnom a tartógerenda fölött lapuló fadarabot. Az is visszatartott, hogy apám szemében rögtön villanna egyet a felismerés, de nem hagyná abba a munkáját, furcsa győzelmét ízlelgetné, miközben a kikényszerített elégtétel jóleső érzésével visszapergetné azt a jelenetet, amikor az istászegi kanyarhoz értünk, s ő megpillantott valamit az árokban.

Most már tudom, hogy rögtön kellett volna kérdeznem, de akkor meggondolatlanul hagytam magam kizárni egy dologból, ami a későbbiek folyamán annyit foglalkoztatott. Azt is tudom, hogy csak a félelem tartott vissza a kérdezéstől, de az, amire tudat alatt vártam, végül türelemmé varázsolta bennem a hosszú évek félelmét. Apám egy napon kifente a bicskáját, majd az arasznyi fadarabbal jött ki a fészerből. Abban a pillanatban meg voltam győződve arról, hogy sose féltem a fáról kérdezni, nem is volt szándékomban, egyszerűen türelmes voltam hosszú-hosszú évekig, s a íelszabadultság kellemes érzése nem más, mint megérdemelt jutalom kitartó türelmemért. Apám szó nélkül farigcsált egész este, és másnap kiderült, hogy mire kellett a fa. Az eke bal szarváról valamikor letörött a markolat, s apám éppen olyat faragott ki, amilyen a régi volt. Meglepődtem, amikor két kis csavarral az eke szarvához erősítette a simára faragott markolatot, hiszen az ekét már évek óta nem használtuk. Egy résen belestem a fészerbe, láttam, hogy az ujjait szelíden ráfonta az új markolatra, egy pillanatra keményen összeharapta az ajkát, olyan mozdulatot tett, mintha ránehezedett volna az ekére, aztán kijött, és másnapra meghalt.