Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Alekszej Arbuzov: Én szegény Maratom
LIDA (vidáman]: Már kezdek magára ismerni — az arcképek után. Maga az a fiú a csónakban, meg a biciklin is... Én minden képet alaposan megnéztem, mielőtt tűzre raktam volna. MARAT: Szeretném hinni, hogy tisztességes lánggal égtem. LIDA: Miért csinál mindenből tréfát? MARAT: Bőgjek talán? LIDA (csendesen): Bocsásson meg. MARAT (megfordul): Mit henyélsz itt? Talán kapituláltál? LIDA: Az előbb jöttem be. Fel akartam melegedni. MARAT (elneveti magát): Így nem melegszel fel. (komolyan) Miért nem tüzeled el a kredencet? LIDA: Nem bírok vele. Erősebb nálam. MARAT: Egyedül laksz? LIDA: Ühüm. MARAT: És nem félsz? LIDA: De igen, természetesen félek. Ha lőnek, akkor még csak hagyján. De ha csend van, az rettenetes! Magam se tudom, mitől félek. Ide senki se jön, ezt a házat kipipálták. A lépcsők bármikor lezuhanhatnak, hát mindenki elkerüli őket. Ezen az emeleten is csak két lakás maradt meg. A szomszédok már ki se járnak — én viszek nekik kenyeret, és én is takarítok náluk. Nekem Ígérték ezért a bútort, feltüzelhetem, nekik már úgysem lesz rá sokáig szükségük, (kis szünet) Iszonyatos! MARAT: A hatosban senki se lakik? LIDA: Egy lélek se! (szünet) Ismer onnan valakit? MARAT: Egy lányt... Lelának hívták. Az ősszel kellett volna Tbiliszibe utaznia . .. LIDA: Hát akkor annak befellegzett. MARAT: Te hol laktál? LIDA: Itt a hatosban, maguk mellett. MARAT: Érdekes, nem emlékszem rád. LIDA: A háború előtt még nagyon kicsi voltam. MARAT: A hatosban ... nem volt szerencsétek. LIDA: Egy fal se maradt épen. MARAT (kis szünet után): Volt-e valaki otthon? LIDA: A dajkám. Anya a fronton van. Orvos. Ketten maradtunk itthon a dajkámmal. Tizenkét évig élt nálunk, a családhoz tartozott. Kenyérért mentem, mikor jöttek a repülők. Mire hazafutottam, már vége volt mindennek, csak a maguk háza állt. Március elsején történt — holnapután lesz egy hónapja. MARAT: És te hogy vagy . . . gondolom, egészségileg? LIDA: Megjárja. Ezen a télen három csomagot kaptam anyától. A pilóták hozták, (kis szünet) De ennek már befellegzett. Itt már nem talál meg senki. MARAT: Ha akarnak, megtalálnak. Lehet, hogy szerencséd lesz. LIDA: Hogy maga milyen dühös ... MARAT: Mit magázol? Hát ez érdekes! (élesen) Hány éves vagy? LIDA: Tizennégy nap múlva — talán — tizenhat leszek. MARAT: Mi az, hogy „talán“? LIDA: Ma semmi se biztos. MARAT: Hogy te milyen pesszimista vagy! Én jövőre tizennyolc leszek... és egyáltalán nem izgulok. Egyszerűen azt mondom, hogy leszek — és kész. LIDA: Mikor kicsi voltam, elképzeltem, milyen is lesz, ha betöltőm a tizenhatot... „Tizenhat éven aluliak számára nem alkalmas.“ Borzasztó, igaz? De azért mindig beengedtek a moziba — mert idősebbnek látszottam, (kis szünet) Igazán nagy pech volna, ha nem érném meg a tizenhatot. MARAT: Már megéred. LIDA: Talán. Szerencsém volt, két adag kenyeret kaptam egy egész hónapig. A dajkám elsején halt meg. MARAT: Én mondom: van, aki tudja, mikor kell megszületnie! LIDA: Miért csinál mindenből tréfát?
