Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - FIGYELŐ - Szeberényi Zoltán: Az irodalmi kifejezésformák lélektana (Hankiss Elemér könyve)
denekelőtt megpróbálja eloszlatni azt a babonát, miszerint az egzakt módszerekkel operáló modern irodalomtudományi irányzatok nem támaszkodnak a pszichológia eredményeire. Ezért számba veszi és bizonyos fokig értékeli korunk tudományos lélektanának mindazokat a — magyar viszonylatban eléggé mellőzött — módszereit, amelyek használatosak a modern irodalomtudományban. Az irodalomlélektani kutatások történetének rövid felsorolása mellett ismerteti a kísérleti-lélektani esztétika hatását az irodalomtudomány műelemzési gyakorlatának alakulására, főként Fechner, Santayana, Delacroix, Petersen, Kayser és mások munkásságára hivatkozva. Majd tömören összefoglalja az irodalmi élményfolyamat két szakaszáról: az alkotás és a hatás törvényszerűségeiről fpn- tosnak talált ismereteket. Hosszabban elidőz a hatástényezők, a hatásmechanizmusok és a hatáselméletek ismertetésénél. Ezekre alapozva felvázolja az alkotáslélektan és a hatáslélektan fontosabb irányzatait, eredményeit és problémáit, majd áttekinti és virtuóz technikájú lényegre korlátozással felvillantja az irodalomlélektan főbb irányzatainak jellemzőit: az asszociációs elmélet, a beleérzés- elmélet, az alakelmélet, a behaviorizmus módszere, a freudista és jungista-antro- pologikus irányzat problémáit és napjaink számára levonható tanulságait. Könyve e részének a magyar irodalom- tudományban régóta hiányolt, széles körű szakmai információ melletti legfőbb eredményét a szerző maga foglalja ösz- sze: „Az első rész konklúziójaként azt állapítottuk meg, hogy az irodalomlélektani kutatások elméleti jelentősége mindenekelőtt abban rejlik, hogy az irodalmi alkotást és az irodalmi élményt nem statikus jelenségnek, hanem dinamikus folyamatnak tekintik, s a mindennapi emberi cselekvések rendszerébe helyezve, mint az ember és a valóság dialektikus kapcsolatának, küzdelmének egyik aspektusát elemzik." (198.) Tanulmányának második részében imponáló gazdagságú forrásanyagra támaszkodva, a modern irodalomlélektani kutatások eredményeinek alkotó felhasználásával az ember és a műalkotások viszonyának egy minden eddiginél dinamikusabb képletét vázolja fel, a valóság—író —mű—olvasó statikusnak felfogott viszonya helyett e négy alaptényező dinamikus-dialektikus kapcsolatát vizsgálva, s az irodalmi művet mint az ember gondolati-érzelmi energiáinak rögzítését és átvitelét szolgáló jelrendszert értelmezi. Lényegében tehát azt „a folyamatot, melynek során a művészi élménynek nevezett erő kibontakozik a valóságból és az írón, művön, olvasón át visszajut a valóságba, miközben valamiképpen megváltoztatja az írót, az olvasót, s bizonyos fokig még a valóságot is.“ (90.) Mondanivalójának jobb megértése érdekében kifejti, hogy ebben az esetben mit kell érteni az olyan sokféle- » képen értelmezhető fogalmakon, mint az élmény, energia, tükrözés, jelrendszer. Majd az irodalmi élményfolyamatban fontos szerepet kapó pszichoszociális erőkről: az alkotó és formáló energiákról és ezek nyelvi rögzítésnek lehetőségeiről szólva érzékelteti olvasóival azt a bonyolult folyamatot, amelynek során az író élménye energiaként a nyelvi formába, műalkotásba rögzítődik. Ezek után több-kevesebb részletességgel ismerteti és értékeli azokat az artikuláló, strukturáló princípiumokat, mechanizmusokat, amelyek a nyelvi nyersanyagot gondolati-érzelmi energiák kiváltására alkalmassá formálják, a nyelvi elemek eleve adott energiáit magasabb feszültségre feltranszformálni képesek. Gazdag példatárral bemutatja a sűrítés eszközeinek (pl. ismétlés, szimbólum, forma, struktúra stb.), a feszültségteremtés lehetőségeinek és forrásainak (metafora, parallelizmus, rím, széria, szisztéma stb.), az eltérítés-eltérés hatékonyságának (pl. síkváltás), a gyorsítás-késleltetés dinamizmusának (pl. a retorikai figurák lendítő és fékező mozzanata stb.) lehetőségeit és hatékonyságát, alkalmazhatóságát a nyelvi közlemény műalkotássá formálásának folyamatában. Ragyogó okfejtése nem hagy kétséget afelől, hogy az irodalmi művek jelrendszere, jelstruktúrája a gondolati-érzelmi energiák rögzítése és továbbítása mellett esztétikai információk és energiák átvitelére, egy sajátos tudat- és érzelemállapot, az esztétikai élmény kiváltására is képes. Azt az alapvető mozzanatot pedig, amely minden irodalmi műalkotás esztétikai hatásának velejárója és kiváltó oka, az oszcillációs rendszerben véli felfedezni. Hankiss oszcillációnak nevezi azt az állandó mozgást, ide-oda váltást, szüntelen vil
