Irodalmi Szemle, 1971
1971/3 - Kovács Magda: „Fejírírem”
Kovács Magda „Fejírirem” A fehér szavak lassan betemetnek. Nem látom anyámat, csak érzem, hogy most olyan, mint egy virágzó, öreg szilvafa. Szél jár az ágai között, és hullanak, egyre hullanak a szirmai. Macskánk, átérezve a helyzet szépségét, felugrik egy-egy lelibegő szirom után, hogy szájába kapva meghempergőddzék vele a földön, eleressze, újra elcsípje, majd éles fogait belevájva, lelkét vegye, és lábaim elé fektesse, mint egy mozdulatlan egeret. De a szirmok elúsznak orra előtt, kicsúsznak karmai közül. Szégyenkezve ugrik fel hozzám. Puha talpával megtapogatja a gyomrom, mint egy orvos, összegömbölyödik rajta, és úgy süllyed-emelkedik kifeszült testemen, mint egy meleg szeretetgombolyag. Néha megakad a fülemben egy-egy szó. Félszegen, várakozón, restelkedve topognak körülöttem a szavak. Mennének is már, mint a falusi emberek, amikor benyitnak az orvos szobájába, megkérdezni, van-e még remény, hogy Mari megéri a vasárnapot, s várják, hogy a tegnapi százas fejében talán felismerik az arcukat. Egyszer búsan ingatom a fejem. Nem, nem emlékszem. Máskor felkapom, felderül az ábrázatom, s rohanok eléjük, lelkendezve ölelem őket magamhoz, számba kapom, megforgatom a nyelvem alatt, ízlelgetem édességüket. Ezt a sustorgőt hallottam életemben először. Nem is hallottam: láttam, anyám száján láttam életre kelni. Leguggolt hozzám a porba, egyvonalba ért a szánk. Ügyetlenül igazgattam durcás ajkamat az ő szép, sima szája után. Láttam résnyire nyílni, s épp csak felvillanni, mint messzi fehér tüzeket, mögüle a fogait. S láttam apró gyöngyszemek bölcsőjévé kerekedni. Ilyenkor lábam elé gurult a világ legcsodálatosabb hangja, a hosszú palóc á. Az én Hófehérkém, az én hét törpéim mind így haltak meg bennem. Egy-egy palóc á-t mondtak utoljára, hogy aztán eltűnjenek hosszú időre. Most feltámadtak, rozsdás hangszálaikat nyikorgatják. Visszajöttek a piros szemű békák, ott slattyognak bebocsátásért könyörögve az ajtónk előtt. Vissza a suhogó, siető záporok, a libalegelők, az iszapszagú vizek. Távolról sok hangú gyereklárma kél, de nem jön közel, nem jön feljebb bennem, hogy közéje nyúlva megfogjam azt az egyetlen gyöngécskét, saját elfelejtett, egykori hangomat. Torkomban felbugyborékol egy dalocska: „Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak...“ Anyám abbahagyja szirmai hullatását. Nem néz rám, mintha attól félne, hogy a pillantásától elnémulok, torkomban összecsukódik a madár szárnya, s nem röpül onnét elő többé az idők végezetéig. Már nem dalolok. A madár, boldogan, hogy hosszú rabságából megszabadult, melegen a számra fészkel, oda, ahol egykor kikelt, sokáig vidáman csattogott, és hirtelen eltűnt. Most újraéledt. Most minden újraéled. A fájdalom is mocorog bennem, hosszú órák óta először, itthon. Arcomon kétoldalt könnyek folynak. Anyám elfordul. Ritkán látunk egymás szemében könnyet, ilyenkor tisztelettel elfordulunk. Aztán mégis felém néz. Az írógépemen babrálgat. — Azt hittem, te már nem is tudod kimondani úgy a szót, ahogy mi.
