Irodalmi Szemle, 1971
1971/1 - Duba Gyula: A felügyelő úr gyengesége
Duba Gyula A japán akácok mélyzöld lombjai között apró szélfiókák motoztak, amikor D. a Ro- land-szoborhoz ért. A díszcserjék levelei megzizzentek, és halkan zenélni kezdtek, szomorúan és vágyakozón, mint egy megfáradt hárfa, amelynek húrjain lassan és álmodozva végigtapogat egy ráncos öreg kéz. Az őszi nap — színházi fényszóróként — ragyogó fénnyel árasztotta el az Óvárosháza szürkésfehér falát és gótikus ablakait. D. megállt a szobor előtt, felnézett az égre, és megállapította, hogy a színe olyan tiszta világoskék, amilyen ragyogó kéket csak a népi-naiv festők mernek használni vásznaikon. Következő pillantása a tér túlsó oldalán álló, század eleji emeletes ház cseréptetejére esett; az enyhe lejtésű tető megbámult cserepein galambcsapat melegedett, a galambok felborzolták tollazatukat, lustán szétfolytak és elnyújtóztak, s a végtelen kényelem érzete és az őszi melegek rendkívüli gyönyörűsége sugárzott róluk. Az emberek arca nyugodt és elégedett volt; az Ilyen gyönyörű őszi reggelek kimossák a lelkek- ből a családi esték és éjszakák idegfeszültségét, s az utcák forgalmának ritmusát egyenletessé és boldoggá teszik. D. tekintete tovább kalandozott; pillantása most három templom csúcsát fogta be; a távolban a ferencrendiek templomának karcsú, kőcsipkés és díszes tornya hegyes gúlaként, merészen fúrta magát az ég kékjébe, a jezsuiták templomának torony nélküli homlokzata fölött, a csillaggal koronázott, díszes és rozsdás vaskereszt ágai közt hullámzani látszott az égi víztükör. A sort az Övárosháza erkélyes, órás tornya zárta le; most kellene toronykoncertet rendezni, a zenészek az erkélyről diadalmas kürtrivalgással üdvözölhetnék ezt a gyönyörű októberi reggelt... D. lelke ujjongott, és testében békés bágyadtság és jóérzés ömlött el. S ebbe a ritka pozsonyi idillbe egyszerre egy ocsmány hang harsant bele megdöbbentőn. D. háta megborzongott, és megérintette az emberi harmónia és szépség hiábavalóságának felismerését jelző, bánatos hangulatok előszele. Ez a hang maga volt az eredendő bűn és esen- dőség, a világ békéjét bestiálisán feldúló önkény és nyilvános bűnözés. Hallatára megrökönyödve nézett körül, hogy megállapítsa: mit szólnak ehhez a járókelők, a város lakói, a nemzet. A minősíthetetlen hang szó szerint ezeket mondotta: — A töpörtyűt meg oszd szét az elvtársak között...! Következetlenség, gondolta a váratlan meglepetés tájékozatlanságában D., miért kellene az elvtársaknak töpörtyűt osztani? De az alávaló hang beste tulajdonosa még egyszer odavetette láthatatlan partnerének, parancsolón és ellentmondást nem tűrőn: — Hallod?! Menj és oszd szét a töpörtyűt az elvtársak között! Mielőtt tovább töprenghetett volna a hang gazdájának kétes egyénisége és tisztátalan lelkivilága fölött, egy rekedt és felindult női hang válaszolt a kötekedőnek: — Te birka... az uraknak ne adjak...? Azoknak ne adjak töpörtyűt, te ártány... te heréit vagabund ... Ez a nő egyéniség, morfondírozott D., az ártány meghatározást még nem hallottam férfira alkalmazni, mosolygott, és még egyszer körülnézett. — Ne ... azoknak ne — makacskodott recsegve a tisztátalan lélek —, csak az elvtársaknak. Senki másnak. Hallod?! Te kopasztott lúd... te molyette lotyó... D. megállapította, hogy a járókelők csupán felületes érdeklődést tanúsítanak a párbeszéd iránt. Néhányan megálltak, és mogorva ábrázattal várták a fejleményeket. Egy a felügyelő úv gyengesége
