Irodalmi Szemle, 1971

1971/2 - FIGYELŐ - Szakolczay Lajos: Mocsár Gábor: Égő arany

teleniil a sírgödör szélén álltak, és mint arcukra vetett szörnyű gúnyt, idő előtt kénytelenek voltak végighallgatni a gyászéneket.“

Krakower néhány órai haladékot kér, hogy elrendezhesse ügyeit. Keldich tudja, hogy az énekes nem fordul a rendőrséghez, és megjelenik a megbeszélt helyen. Ez meg is történik, de Keldich nem jelentkezik. Később kiderül, hogy a számonkérő a Hudsonba vetette magát, és Krakower a kifogott hullában felismeri ellenfelét. Keldich tehát nem lett bosszúálló, de véget vet az életének, amikor felismeri, hogy Krakowernek igaza van: az ő bűne semmivel sem kisebb az énekesénél, aki eltemette a tömeggyilkosság áldozatait. „Ügy kellett volna hagynia a mezítelen, megmerevedett testeket, elföldeletlenül, hogy csontjuk az ég felé meredezzen" — hangzik Krakower vádja. Mindkét vád az első pillanatban lehetetlenül groteszk, de nem tagadható, hogy morális igazságot fejez ki.

Nem annyira a partizánmorál, mint inkább a vallási fanatizmus parancsa, hogy a partizán Melius elfűrészelje az elesett Jocó kővé fagyott holttestét, hogy bajuszos társával tovább cipelhesse, és valahol eltemethesse (Az ember végső dolga).

Mindezek az emigrációban keletkezett elbeszélések egy tőről fakadtak, egyfajta világszemlélet hatja át őket, s bár szürrealista és absztrakt vonásaikban kimutatható a francia próza hatása, nem vitatható el sajátos szlovákiai arculatuk, ami nem csupán külsőségekben, a táj jellegében, az alakok nevében és gondolatvilágában, hanem az író szemléletében, múltjának tragikus élményeiben is visszatükröződik. Ezért is tartjuk örvendetesnek, hogy két drámájának színre- vitele után Bábi Tibor fordításában megismerhetjük szépprózájának javát, amely modernségével és magas fokú gondolati töltésével nem csupán Lahola életművében, hanem az új szlovák novellaírásban is csúcsot jelent.

Egri Viktor

Mocsár Gábor: Égő arany

A harmincas években indult Magyar- ország felfedezése című szociográfiasorozattal sikerült megmozgatni a kiváló szerkesztőnek, Sárközi Györgynek, a nem éppen társadalmi változásra, valódi életanyagra kíváncsi, elkényelmesedő magyar irodalom poshadt állóvizét. Nem mintha nem lettek volna olyan kezdeményezések, művek addig is, amelyek keresztül-kasul pásztázták az országot, és írói-művészi látásmódjukkal igyekeztek a magyar valóság igazi arculatát megrajzolni, mégis a bomba a Sárközi szerkesztette sorozattal robbant, és hatékonyságát, valóságfeltárő szerepét mindennél beszédesebben jelzi az a tény, hogy az első három kötet — Erdei Ferenc: Futóhomok, Féja Géza: Viharsarok, Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság — akkora vihart kavart, hogy a sikerrel indult sorozatot be kellett szüntetni. Sárközi tette forradalmi tett volt, a második világháború előestéjén ezzel a ténykedésével vonta magára az ellenforradalmi rendszert megtestesítő magyar kormány figyelmét.

Ehhez a csírájában elfojtott sorozathoz kapcsolódik a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában életre hívott új szociográfiai sorozat, amely a példaadónak tisztelegve, szintén a Magyarország felfedezése címet viseli. Már a sorozat megindítása előtt ellentétes vélemények csaptak össze abban a tekintetben, hogy egyáltalán szükséges-e a szocializmust építő ország valóságát felfedezni, ellentmondásaiban, nemegyszer kínkeserves harcaiban Is, az előrelépés szándékát és hatékonyságát kutatni, és megmutatni, a sorozat betölti-e azt a szerepét, amelyet a Sárközi szerkesztette vonulat betöltött. Tudja-e, fogja-e azt az érzékeny műszert „játszani“, amely nemcsak megmutatja a bajt, hanem megjelöli a jó irányú változás körvonalait is. A régi sorozattal szembeni felfedező szerep, igaz, nagymértékben megváltozott, hiszen az előbbinél még osztályok élethalálharcában jelenítették meg a „hárommillió koldus országát“, s az ellentétek feloldása csak a társadalmi rend megdöntésével történhetett meg, ma vi-