Irodalmi Szemle, 1971

1971/2 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: A magyar nyelvű sajtó hőskorának története

bann az én szándékom jó volt; mert itt lehetett volna avval a szép tudós társasággal öszve dolgozni arra a végtcélra, melylyért buzgódtam, úgy mint nemzetünk és nyelvünk finomabb kimívelésére. Annyira szorongattak, hogy felforgatták szép igyekezeti- met, de mégis el nem nyomhatták telylyességgel. Mert, én, míg élek, szándékomtól el nem állok, noha ugyan má olyly hevesen nem folytathatom.“

Az idézett levélrész jói demonstrálja azt a tényt, hogy Révai (és előtte Rát) a Hírmondót a magyar nyelvművelésnek és az irodalomnak is fórumává akarta tenni — és ez a törekvésük sikerrel is járt. A monográfia szerzője jogosan állapítja meg, hogy „a magyar nyelvű önálló folyóiratok elődjei az őket tudatosan pótolni kívánó hírlapjaink. Amikor Batsányi a Magyar Museum elődeiről írt, a Magyar Hírmondót is emlegette. Ebben Rát, Révai rendszeresen közölt olyan cikkeket és közleményeket, amelyek megállták volna helyüket folyóiratokban is."

A Magyar Hírmondó harmadik jelentős szerkesztőjének, Szacsvay Sándornak az alakja a monográfiában szintén tüzetes megvilágítást kap. Ennek a székely származású, lelkesen jozefinista és antiklerikális újságírónak megközelítően sem volt olyan irodalmi és nyelvi műveltsége és ízlése, mint Rátnak és Révainak. Ugyanakkor viszont a felvilágosodás eszméitől megtermékenyített publicisztikának magyar viszonylatban egyik legmarkánsabb képviselője volt. Felvilágosodása nem politikai és gazdasági, hanem ideológiai-filozófiai vonatkozásban — a jozefinista volterianizmus szelleméhez való következetes ragaszkodásban — volt radikális. Meggyőződéses antiklerikalizmusa mellett akkor is kitartott, amikor a politikai jozefinizmus már megbukott, és nem volt, aki a felbőszített egyházi ellenfelek intrikája, bosszúja ellen megvédje. (II. József ezt előzően megtette.) Ekkor már Szacsvay az általa 1786 decemberében alapított bécsi Magyar Kurírt szerkesztette. A nagy népszerűségnek és kelendőségnek örvendő lapban tág teret biztosított a magyar nyelv és irodalom ügyének, s mint Kókay írja, „maga szólította fel most már a magyar szerzőket, hogy adjanak hírt megjelent munkáikról“. Klerikális ellenfeleinek csak akkor — 1793 elején — sikerült Szacsvay kezéből kiüt- tetni a tollat (és az egzisztenciát), amikor I. Ferenc uralomra léptével az egész sajtóra nehéz idő szakadt.

A kibontakozott magyar nyelvű újságírás érdekes alakjai között Kókay élénk figyelmet szentel Décsy Sámuelnek is. A rimaszombati születésű Décsy a pozsonyi evangélikus líceumban és a sárospataki kollégiumban folytatott tanulmányai után német és holland egyetemeket látogatott. A bölcseleti és orvosdoktori képesítés megszerzése után Bécsben telepedett le, ahol bátor nyelvvédő röpiratával, a „Pannoniai Féniksz“- szei országosan ismertté és tiszteltté tette a nevét. Abban az időben viszont, amikor főúri pártfogók segítségével az elmozdított Szacsvay helyett a Magyar Kurír élére került, Décsy már eszményét vesztett, megroppant gerincű ember volt. Egyik leveléből, melyet 1793 decemberében Széchényi Ferenchez írt, a monográfia ezeket a megdöbbentő sorokat közli: „Míg élek, mindenkor bánom, hogy nemzeti nyelvünknek előmeneteléért csak pennát is fogtam kezembe, mert amint keservesen tapasztalom, valamint másoknak, úgy nekem is mártyromságot kell érette szenvednem." Olyan defetiz- musba torkolló rezignáció, a nemzeti ügyért folytatott harcról való lemondás ez, amelybe a jobb sorsra érdemes Décsyt egyik első áldozataként a szervezkedő önkényuralom nyomása taszította.

A monográfia VII. fejezetében — ahol a magyar nyelvű folyóirat-irodalom megindulása kerül bemutatásra — a kassai Magyar Museum és Orpheus mellett részletes elemzést kapunk Péczeli József komáromi Mindenes Gyűjteményéről és az annak létrehozásában buzgón közreműködő Komáromi Tudós Társaságról, s úgyszintén a losonci Kármán József nagyszerű kezdeményezéséről, az Urániáról. A mű szerzője egyébként a szlovák hírlap- és folyóirat-irodalom kezdeteibe is bepillantást enged, és a két úttörő orgánumról: az 1783—87 között fennálló Presspurské Novinyről, valamint az 1786-ban Besztercebányán induló Staré Noviny Literního Umeníről minden lényeges adatot közöl.

A monográfia írója bőségesen merít a tárgyával kapcsolatos eddigi irodalom eredményeiből, de nagyarányú önálló kutatómunkája azt is lehetővé teszi számára, hogy számtalan hitelesnek tartott és elfogadott adatot, megállapítást és nézetet felülbíráljon, megcáfoljon, helyreigazítson vagy kiegészítsen. Revideálásai, helyreigazításai közül az tekinthető a legfrappánsabbnak, melyben — a pozsonyi városi levéltárban végzett ku