Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - HAGYOMÁNY - Szombathy Viktor: Anyanyelv és szülőföld
a másik a Fiatal Magyarország, mindkettőt Féja Géza társaságában adta ki. Simon tanítványaihoz tartozott az azóta sajnos elnémult Habán Mihály, sőt első verseivel Jankovich Ferenc is. Simonnal egy emeleten, szobája tőszomszédságában a képzőművészeti főiskola forradalmárcsoportja tanyázott, Lőrincz Gyula, aki akkor már Vaszary János tanársegédje volt, Fery Antal, Konecsni György, Pituk József és Csáder László. Emlékezetem szerint Sáfáry László latin-magyar szakra járt a Múzeum körúti bölcsészeti karra; sőt mint házitanltó éppen latinból instruált gyerekeket. Ha nem tévedek, a rövid versekkel ékeskedő Catullus volt egyik mestere, de persze modern törekvések is ösztönözték epigrammatikus formája végleges kialakításában. Meg kellene vizsgálni Jirí Wolker közvetlen hatását. A kortárs magyar költők közül József Attila szerepjátszása, Berda József szókimondása és Radnóti szociális öntudatossága hatott rá, bár különös, hogy mindegyikük éppen a rövid, tömör vers mestere. Sáfáry verseinek jellemzője a gondolatritmus. Ma már nem olyan nyilvánvaló — mint amilyen akkor volt — a fiatal költőnek az a törekvése, hogy szavalókórusra ne csak alkalmas, de egyenesen arra teremtett verseket írjon. Jócsik Lajos a Kortárs 1970. júliusi számában említi a Sarlónak azt az ötletét, hogy Simon Andorral együtt Sáfáry Lászlóról is gondoskodtak volna Pozsonyban. A felvidéki hegyek között edzett, pirospozsgás arcú, széles vállú Sáfáryra a pesti diákévek koplalása valóban nem hatott jól, és még nehezebbé vált élete, amikor az Eötvös Kollégium kommunista diáksejtjeinek letartóztatása után olyan barátoktól fosztotta meg a végzet, mint Bertók János és Vass László. A radikális mozgalmak szétszórása után magam is visszavonultam az irodalomtörténeti kutatások keretei közé, s 1933 után már csak néha-néha futottunk össze. Szombaíhy Viktor anyanyelv és szülőföld Egy régi egyetemi jegyzetem került kezembe a minap. Boldogult emlékű Lenhossék Mihály professzor anatómiai előadásainak szövettani jegyzete; az emberi testszövedék sejtjeinek megannyi rajzolatával, sejtfalakkal, sejtnedvvel, sejtmaggal, a bonyolult idegsejtekkel, az egyszerűségükben is annyi titkot s veszedelmet rejtő vértestecskékkel, a kövér zsírsejtekkel, millimikron csekélységű sejtpálcikákkal, laza hurkokkal, a felhám pikkelyeinek gyöngyházfényű színeivel, az izom fibrillumainak cérnaszálaival. És aztán a jegyzet egyik oldalán az öröklést jelentő kromoszómák képe, a páros testecskék, a gének, a petesejt, a tüsző. Fülemben zöng ma is a tantermi zsongás, a suttogás, lábcsoszogás, füzetpapírok csörgése; a tantermi altiszt olyan ünnepélyesen áll az alsó padsor szélén, mintha maga is professzor lenne, szigorúbb tekintettel méri végig a zajongókat, mint a tanársegéd, aki az ajtó mellett ül fehér köpenyében. Aztán hirtelen elhalkul még az a csipetnyi nyüzsgés is, amely annyi ember között a legtiszteltebb professzor jelenlétében is múlhatatlan — mert az ezüstszakállú tudós a hosszú mutatóbottal körülkeríti a csontszínfehér táblára rajzolt színes ábrákat, a kromoszómasejteket, s szól: — Ez az örökségviselő. Ezekben a sejtekben szunnyad s várakozik egész életünk; múltunk s jövendőnk. Visszafelé sok százezer esztendőre s előre is az időben, amíg csak emberfajta él. A mákszem mikronnyi részében jő és rossz, háború és béke, siker és kudarc, fekete és fehér, szőke és barna, áldozatos édesanya, kegyetlen gyerek,
