Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Veres János: Két vers
Veres János nyári etűd (Debussy: Egy faun délutánja) Rekkenő hőség! Vibrál, ég az utca, a sugártól a járda is megolvad. A lócán ülő lányok karcsú lábát a kurta szoknya combtőig mutatja. Repesztcnék a szűk ruhát a csípők, mint megunt burkot; túlérett gyümölcsök csüngnek az udvarokban tikkadt ágon. A sikátorok, boltok egyre ontják a pingált nőket; piactéri pultnál gyöngyfogak hasas körtébe merülnek. Ö, paradicsomhegyek, földgömb-dinnyék! Bódultán kőválygok a zajos strandon bikinis bronztestek közt botladozva, nagy, színes labda pattan, — a kevély, dús dáliák is mily sóváran pihegnek ... Fülledt a lég, cicáz velem az ördög, hővel és cseles vonzással tusakszom. Fejem búbjáig tüzel már a bőröm, szemek, bokák, hosszú hajak hevítik; most minden bokor mohó kerítőnő, s minden ablakredőny alatt megállók, kéjes susogást hallok hűs szobákból — a gondolatom tilosban csatangol. Némán áll út felén a pilledt hársfa, térden dicsérnék minden kacér széplányt: éljetek fényteremtőn ezer évig! A határban már tüskések a mezsgyék, a fehér felhőt asszonymellnek nézzük, a káprázattól elakad a szó is; lm, a fatörzs is női testté éled, mintha Bácskái akvarelljét látnád, ó, áldott ragyogás a meztelenség, a kék eget súrolja gerjedelmünk. Zengő ösvény vezet az üres házba, hagyjuk el csapdás, gödrös berkeinket, utazzuk be a gyönyör rég kiismert, mégis oly izzón rejtelmes vidékét, a heverő lesz hő hajónk, mely elvisz; mielőtt végképp megőszít az este, szeretnék benne újból megszületni. tiszták (Sz. I. barátomnak) Most messze vagytok tőlem, mégis mindennap betegágyam körül álltok, ösztönösen visszatalálok hozzátok, mint állat a jászolhoz, hordozzuk a „szellem napvilágának“ igényét, ti bennem éltek, s tudom, én tibennetek munkálok tovább, mint az erkölcs, a hit és a nagy ábrándok; ó, barátaim! ügyetlenül-kedves gyerekrajzok az ihletőink! S Kazinczy néz ránk a violaszínű felhők közül! Kiilön-külön is üde szigetek vagytok háborgó tengerben vagy állóvizek posványában, szabadon csobogó átlátszó vizekről álmodozunk, szolgáljuk a kiszabott törvényt, szívverésünk a szelíd, sugaras reggelek testvére, hisszük, hogy egyszer majd szentírás lesz az emberi vágyak és az egymásrautaltság elismerése; zűrzavarok bogos hálójában vergődik az ének, lehet, hogy hamar belemosódunk szülőföldünk rögébe, melyből vétettünk. de valamiképp hasznosak voltunk, vagyunk és leszünk, bárhogyan is keljen fel a nap, s ha lábnyomainkat belepi a szélfútta homok, a homok mondja el majd a szélnek vagv a szél a homoknak, hogy megvívtuk termopílei csatánkat.
