Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Arbuzov, Alekszej: Én szegény Maratom (befejező rész)
LEONYIDIK: Már féltem, hogy nem érsz ide éjfél előtt, (Marat vállára csap) MARAT (leveti a sapkáját): Honnan tudtad meg a címemet? LEONYIDIK (ujjával jelentőségteljesen a homlokára mutat): így... Csak attól féltem hogy késni fog a repülőgép. Most már nyugodt vagyok. LIDA: Mit titkoltál el... felelj. LEONYIDIK: Vettem neked valamit, Lida. Egy kis meglepetés. Behozom, (kimegy) LIDA (Maráthoz megy): És én már azt hittem, hogy többet soha nem látlak. MARAT: Én is. (kezet csókol) LIDA: Hideg a kezed, mint a jégcsap. MARAT: Hosszú volt az út a repülőtérről. Tudod, szilveszter van, nehéz taxit szerezni LIDA (halkan): És honnan tudtad, hogy itt találsz bennünket? MARAT: Egyszerűen, (táviratot vesz elő) Ezt a táviratot tegnap kaptam. LIDA (olvassa): „Azonnal gyere, Lidának szüksége van rád. Legkésőbb harmincegyedi kén várlak. Leonyidik“ (Maratra néz) Én semmiről se tudok. MARAT (éllel): Azt hiszed, olyan egyszerű volt most iderepülni? (az asztalhoz megy eszik) LIDA (tehetetlenül): Miért eszel kézzel? MARAT: Mert éhes vagyok. LIDA (megkönnyebbül): Ne kiabálj, (szünet) Elfáradtál, szegénykém... MARAT: Igen. (Lidára néz) Valamit álmodtam az éjszaka. Hatalmas hídon álltam, méj nem készült el — érted? — s nekem kellett befejezni a munkát. Iszonyatos szé fújt. És én csak álltam, álltam a befejezetlen hídon, a hullámok egyre magasabbr; csaptak, és én nem tudtam összekötni a partokat. LIDA (halkan): Jöjjön, aminek jönni kell. MARAT: Miről beszélsz? LIDA (kis szünet): Elmentél, és minden elromlott... Én küldtelek el. Három hétté ezelőtt — s most íme ... (bejön Leonyidik, kezében csomag) LEONYIDIK (mutatóujját a szája elé teszi): Pszt... (az asztalhoz megy, felemeli a: üveget) Most pedig inni fogunk. Lida, ne tiltakozz! Inni fogok, (felemeli a poharat Az én egészségemre! (iszik, majd kibontja a csomagot, amelyben virágok vannak Ez a tied. Örülök, hogy sikerült megszerezni. Nagyon örülök. LIDA: Köszönöm — de ... LEONYIDIK: Mit is mondjak... Tizenhárom éve élünk együtt, s én ma is úgy szeretlek mint az első napon. Ügy szeretlek, ahogy én tudok szeretni. Se jobban, se rósz szabbul. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy csalódtál bennem. Ügy törődté velem, hogy közben megfeledkeztél magadról, és az egészből, az egészből semm se maradt. LIDA: Ezt velem akarod elhitetni? LEONYIDIK: Most egyedül kell maradnom. S még ma. Ha ma nem tudom ezt meg tenni, akkor soha többé. Nem szabad gyöngének lennem, Lida. LIDA: Nem! (kínlódva) Marat, miért hallgatsz? Szólj neki. MARAT: Nem szólok. LEONYIDIK: A vonat tizenkettő ötvenkor indul. Alkalmi szolgálati út. (elhallgat) Egois ta vagyok, rájöttem, hogy egyedül kell maradnom. (Lidához) Meg akarok szabaduln a te anyai gondoskodásodtól. (Marathoz) Te is kibírod. Te erős vagy. (megköny nyebbül) S rájöttem, hogy ti egymás nélkül nem tudtok élni. (Marathoz) Emlék szel? Azt mondtad, újrakezdeni sose késő. így volt? (Marat nem felel) Harag nélkül — jó? MARAT: Igen. LEONYIDIK: És te miért hallgatsz, Lida? LIDA: Bocsáss meg. LEONYIDIK: Rendesek vagytok. Megértettetek. Tudtam.
