Irodalmi Szemle, 1971

1971/2 - Arbuzov, Alekszej: Én szegény Maratom (befejező rész)

MARAT: S a kórházban?

LIDA: Mondom: jól. Kitűnő kórház, kitűnő körzet.

MARAT: Te . . . te praktizálsz?

LIDA: Igen.

MARAT: De hisz te kutató .. .

LIDA (élesen]: Nem sikerült, (nyugodtan] Nem számít. Még elő is léptettek. Praktizáló főorvossá.

MARAT: Az micsoda?

LIDA: Leonyidik is ezen nevet.

MARAT: És . .. ő?

LIDA: Nála minden rendben van. Három év alatt három verseskötete jelent meg. És nem szidja senki. Sem az újságokban, sem a gyűléseken. Oj lakást ígérnek. Tavaszra elköltözünk.

MARAT: S ezzel a szobával mi lesz?

LIDA: Sejtelmem sincs.

MARAT: Nem sajnálod?

(Lida nem válaszol]

(csendesen] Vagyis Leonyidiknál minden rendben van.

LIDA: Szemináriumvezető.

MARAT (óvatosan]: Mostanában sokat beszélnek a költőkről. A fiatalok nálunk is gyakran vitatkoznak. De őróla nem esik szó.

LIDA: Nem törekszik népszerűségre.

MARAT: Megvettem a könyveit. Kicsi a példányszám, s az se fogy el. Mások könyvét százezres példányokban adják ki, mégse lehet megkapni.

LIDA: Csupa látszatsiker.

MARAT: S ha a könyvek a polcokon porosodnak, az milyen siker?

LIDA (sértődötten): Olvastad a verseit?

MARAT: Olvastam.

LIDA (igyekszik úrrá lenni izgalmán): Na és?

MARAT: Semmi hiba. Ügy ír, ahogy írni kell.

LIDA (halkan]: A legjobb verseit nem adja ki.

MARAT: Értem.

LIDA: Mit?

MARAT: Mindent.

LIDA (halkan]: Marik... ne beszélj a verseiről, ne mondd neki, hogy olvastad őket.

Semmit se mondj.

MARAT: De hisz ez... (halkan) Ez így nem igazságos.

LIDA: Akkor se!

MARAT (sétál a szobában, Lida jelé fordul. Gondterhelten): Hogy éltek ti itt?! (ai asztalra borul. Halkan.) Nem értem, nem értem.

(Nyílik az ajtó, bejön Leonyidik, meglátja Maratot)

LEONYIDIK (nem tudja levenni Maratról a szemét): Maratl

■ Aznap este

Egy órával később; mindhárman az asztalnál ülnek, vacsoráznak.

LEONYIDIK: ... Az bizonyos, hogy az ember képtelen fölmérni a saját lehetőségeit: hogy ki és mi ő... (tölt magának az üvegből) A halál az egyetlen bizonyosság ezért most arra iszom!

LIDA (kiveszi Leonyidik kezéből a poharat, kérlelve): Nem szabad már innod. LEONYIDIK: Látod, Marat, hogy üldöz ez a nő... már tizenhárom éve így üldöz (nevet) Őrangyal — érted? Minden olyan nevetséges — itt vagy, istenemre, néhí úgy tűnik, mintha el se mentél volna soha. Miért hallgatsz?

MARAT (csendesen): Ez a szoba a gyermekkoromat jelenti.

LEONYIDIK: Na és?

MARAT (tanácstalanul): Magam se tudom, (rájuk néz) Rettenetes.

LEONYIDIK: Rettenetes? Micsoda?