Irodalmi Szemle, 1971
1971/2 - Seghers, Anna: A vezető
Sötét volt. Ato nyomában tovább tapogatóztak a kőfalak között, egyik a másik után. Lapos tetőn kötöttek ki, ahol a gyökerek karmokként mélyedtek bele a talajba, és olyan magasra kapaszkodtak, mint azok a fák, amelyek a mélyebben húzódó fennsíkról nőttek ki. A fiatal Ato akkor már egyiket sem hagyta haragra gerjedni vagy kétségbeesni. De aludni sem hagyta őket. Töretlen könnyedséggel mászott le az alacsonyabb síkra, s a válla megint lépcsőül szolgált. Biztosította őket, hogy „Most itt vagyunk.“ Mind elnémultak, amikor újabb szakadékba vezette őket, és újra azt mondta: „Ez az utolsó, és ott vagyunk.“ Éjjel van-e odakint? Vagy már nappal? Követték őt, mert ő volt a vezető. Bár ez a szakadék ugyanolyan keskeny volt, mint az előbbi, nem egyenesen, hanem cikcakkban futott. A sötétben Ato hangja tartotta össze őket. Néha Rossi megérintette a fiú hátát. Candoglio Rossi és Vecchio közt haladt. Ez hangosan felordított, ordítására visszhang felelt, s ő megrémült. Candoglio gyűlölte az átkaira felelő hangot, és elnémult. Végre világosság támadt, sőt metsző világosság. A teljesen csupasz, siralmasan szétszaggatott lejtőn volt egy tenyérnyi kiugró, ahol lefeküdtek. Szorosan egymához húzódtak a sziklák alatt, mert a nappali fény beléjük mart. Ha körül is néztek, túlságosan kimerültek ahhoz, hogy a tőlük alig arasznyira tátongó mélység érdekelte volna őket. Nem volt már alattuk síkság, sem lakható terület, sem folyó. A sivatagból egy fűszál se nőtt ki. Mintha a hegyek egymásra zuhantak volna, és kölcsönösen összezúzták volna egymást, úgy feküdtek lent a sziklamorzsák, egyik a másik mellett, ameddig csak a tekintetük elért. A hegy, amelyre felmásztak, meredeken szökkent fel a sivatagból, a végéig szaggatottan, de hatalmasan és meg- támadhatatlanul. Candoglio lélegzetet vett, erővei tört fel belőle: „Csak tovább!“ A fiatal Ato végigvezette a sziklafal mellett a következő kiugrásuk Most ő feküdt le elsőnek. Candoglio kinyögte: „Tovább!“ A fiú félig felült. Azt mondta: „Itt vagyunk.“ Candoglio azt hitte, hogy felkiált: „Mit jelentsen ez?“ A fiatal Ato Candogliót szemmel tartva, azt mondta: „Maradunk.“ Candoglio azt hitte, hogy felkiált: „Hogyan? Minek?“ A fiú azt mondta: „Itt vagyunk. Maradunk.“ — Mit? Hogyan? — kiáltott fel Candoglio. — Megőrültél? A fiú elfordította a tekintetét. Hallgatott. — Mit csináljunk itt? — kérdezte Rossi. — Semmit — mondta a fiú. — Mit jelentsen az, hogy semmit? — Semmit. Vége. Candoglio rátámadt Rossira: — Vissza kell mennünk. Azonnal! Mondd meg neki, mi fog történni vele! Rossi, aki erősen reszketni kezdett, rábeszélésre fogta a dolgot: — Vezess minket vissza! Azonnal! Hallod? Értsd meg! Agyon fog lőni! A fiú erősen ránézett Rossira, anélkül, hogy mosolygott volna. Meg sem mozdult, amikor Candoglio rárohant. Nem is kellett védekeznie. Rossi megragadta Candogliót: — Ne bántsd! Csak ő tud minket vezetni! Vecchio előbb a félelemtől bénán figyelte a veszekedésüket. Aztán Rossi segítségére sietett, majd így kiáltott föl: — Candoglio, ne bántsd! ő ismeri az utat! Candoglio, akinek karját Rossi lefogta, tovább fenyegetőzött: — Azonnal levezetsz minket! Különben lepuffantalak! Legurulsz, és a hiénák meg- zabálnak! Elfelejtette, hogy a fiú egy szavát sem érti. Vecchiót megrázta a nevetés: — Mindannyiunkat, Candoglio, mindannyiunkat! Rossi amar nyelven szólt hozzá, lágyan, meggyőzőn: — Nem érted meg, fiam? Mi már hiányzunk a Campben. Keresnek bennünket. Őrjáratokkal. Repülőgépekkel. A fiú erősen ránézett: — Ki találna itt meg bennünket? Candoglio a dühtől őrjöngve újra rákezdte: „Le kell vinnie minket! Muszáj!“ Rárohant a fiúra, és Rossi az utolsó erejét is elhasználta, hogy visszatartsa.
