Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - FIGYELŐ - Gyágyor Péter: Végre sikerült
végre sikerüli Mottó: Miért nevet az ember? — Azért, mert fölényben van, és ezt a fölényét érzi is. Ez a nevetés a „Chant de triomphe", diadalének. Vagy azért, mert nincs fölényben, és fölénybe szeretne kerülni. Ez a nevetés a kinevetés. (Marcel Pagnol) Ugyanezzel a mottóval találkozhatunk a kiváló magyar irodalomesztétának, Szalay Károlynál?, A magyar szatíra száz éve című tanulmánykötet szerzőjének esszéjében (Kortárs, XIV. évf. 11. szám), ahol Tamási humoros világát boncolgatja gyökérig hatoló alapossággal. „Minden népnek van humora — folytatódik az esszében mottónk gondolatmenete — vannak azonban különös sorsú — rendszerint — kis népek, akiknek szembeötlően jó a humorérzékük." Tulajdonképpen ez az apropó emelte be mottónak a pagnoli gondolatot, hiszen a székely humor (talán a magyar is?) árnyékban élő kis népek virtusából, az emberi méltósághoz ragaszkodás dacából: csak-azért-is-humanizmusbói épül. A humor s az ilyen humor oldaláról szabad csak az Énekes madarat megközelíteni. Negatív bizonyítékként felhozhatnánk a darab eddigi bukásait — az erdélyi bemutatókat nem számítva —, amikor a népszínmű és az operett felé hajlítva próbálták, jobban mondva tudták csak a darabot színpadra fogalmazni. Ez a tévedés nem „csak“ a folklór szempontjából ítélendő el, hanem azért is, mert Tamási paraszti humora, epikája és lírája nem absztrakciókba menekülés, hanem látás és kifejezésmód. Ezzel szemben az említett elhajlások megannyi menekülés, mégpedig a hamis pózok és hazug hangulatok világába, tehát bennük a szinte tapintható paraszti érzésvilág helyett a dzsentrikultúra spanyolfalai jelennek meg, amelyek any- nyira sehova sem sorolhatók, sehova sem hatók, sehonnan sem származtathatók, hogy jelzőjükül még a kozmopolitizmust sem tudom megkockáztatni. Sajnos, így volt ez a felszabadulás utáni bemutatók esetében is a magyarországi színpadokon. Tulajdonképpen eljutottunk a népdal contra magyar nóta napjainkban is gyakran felmerülő problémájáig. Az Énekes madár esetében lényeges a „honnan hova“ irányt ilyen pontosan meghatározni, mert ezen bukik vagy áll a darab színpadi előadásának értékelhetősége, sőt figyelembe vehetősége (!). Valóság tehát az a felfogás, hogy az Énekes madarat csak egyféleképpen lehet rendezni, színpadra vinni, az előadás módját, eszközeit, díszleteit, színeit, hangulatát, fényeit és árnyékát megválasztani! Ha valami népi és egyben drámai, ez még nem jelenti azt, hogy balladai is. Az Énekes madár vonatkozásában még a ballada vidámabb válfajai sem jöhetnek szóba. Nehéz volna ezt a darabot pontosan besorolni a színházi műfajok világába. A szöv egkönyv első kiadásának címlapjára felírt „népi játék“ is elég tág kategória ahhoz, hogy műfajt határozhatna meg. A darab talán a vígjátékkal áll szorosabb kapcsolatban. Persze a vígjátéktól, annak hagyományos tréfa- és cselvilágától sokban eltér. A tréfa és a cselszövés sokféle lehet: naiv „ľart pour ľart“ tréfa (a Commedia del’arte, valamint a népszokások avagy népi játékok esetében), az ifjú szerelmesek harcát a gazdag polgárokkal szemben céltudatosan támogató (ilyen a polgári vígjáték) és a durva, groteszk vagy morbid fekete humor (az abszurd drámákban, illetve vígjátékokban). Tamási humorában — s ez a lényeges eltérés a vígjátékok bevett formáitól — a cselvetésnek a pozitív hős is áldozatul eshet, bár többnyire csak azért, hogy a saját kárán tanuljon. Itt tér vissza Tamási az ősi népi formák és fordulatok világába. A népi játékokban ugyanis gyakori, hogy a negatív figura a pozitív alak jóhiszeműségét kihasználva sikeres cselt vet, színházi szempontból pedig nemcsak a mítoszokban gyökerező népi világ értékeinek átmentéséről, hanem egy, az élet valóságával rokon magas művészi értékről van itt szó. S ha már a néprajzi értékek mellett tartunk, a népi mímosz (mimus) szerepéről sem feledkezhetünk meg az Énekes madárban. Tamási a mímosz sajátságosán egyedi alkalmazásával (a népi pogány mímoszvilág egyedeivel) az akkori művészeti avantgard soraiba lép (esetleg meg is előzi). Sajnos, ezeket az irodalomtörténeti tényeket sem a haladó európai kultúra, sem a régi Magyarország hivatalos kultúrája, de sajnos, még a mai magyar színházi kultúra sem tudatosítja eléggé,
