Irodalmi Szemle, 1971

1971/10 - JEGYZETEK - Zalabai Zsigmond: A megélt légszomj állapota

A befejező sor megint csak poliritmikus. Az utolsó előttit magyaros tagolása:

Fölöttem | Pinel | repedt mellszobra 3 2 3 2

a második sorral rokonitja, de ez a ritmus nem uralkodik sokáig, mert a zárósorból:

kőmetafóra- U Ul-U

— kiszorítja az időmérték, az erőteljesen feldobogó daktilus.

A poliritmia feszültséget visz a versbe. Az egymással interferáló, egymás ritmusát megsemmisítő sorok valóban a „szétpergés eszelősségének“ nyugtalanságát fejezik ki. De nemcsak a sorok közti ritmus disszonáns. A feszültséget az is fokozza, hogy a sorokon belüli ritmus sem érvényesülhet minden esetben. A második versszak magyaros ütemű ötödik sorában ott lüktet az időmérték is: repedt mellszobra. Máskor a természetes beszédhangsúly rombolja szét a metrumot, amikor értelmi-logikai okokból — a versláb ritmikailag gyenge ízét nyomjuk meg erősebbeft, mint például az eszelősségét szó verstanilag hangsúlyozatlan, de nyelvtanilag hangsúlyozott első szótagját.

S hadd utaljunk még „Az ég haránt metszett mellében / a nap alig lüktet" sorra. Az „alig lüktető nap“ (szív) a második versszakban kezdett de facto nyugtalankodni. Egyenletes és nyugodt ritmus helyett hol gyorsulva (daktilusos-spondeusos sor), hol keményen (magyaros ütemek), hol megnyugodva (jambikus lejtés) dobogott, hogy az utolsó sorban ismét rakoncátlankodva, „eszelősen“ lüktessen. A költő belénk transzponálta a megélt légszomj állapotát, mi is érezzük a szívhangok szabálytalankodását, a megtorpanást, a nekilendülést, a kihagyást, a dobogást — annál is inkább, mert a ritmusélmény jó néhány esztéta, prozódista és költő szerint legbensőbb fizikai valónkból (szívverés, lélegzés) ered.

A disszonanciát, nyugtalanságot, feszültséget teremtő ritmusinterferenciából tehát formailag is megteremtődött az — ugyanaz —, amit a költő a tartalom révén akart elmondani. Tartalom és forma egybe, egymásba folyt, s olyan „versfolyammá“ duzzadt, amely — ránk kényszerítve akaratát — ellenállhatatlanul sodor minden igaz költészet végcélja: a maradandó versélmény felé.

Befejezésképpen még egy „apropó“. Jánosy István a Kortárs 1970-es évfolyamában közölt két cikkében a huszadik századi amerikai költészet legújabb irányzataival, a protestta\ és confessional poetryve] foglalkozik. Az egy elemzett és három említett Tőzsér-vers a modern líra utóbbi válfajához tartozik. Lényegük: a gyónás intimitásával határos önvallomás, a diagnózisszerűen pontos introspekció. A Jánosy-cikk azt bizonyítja, hogy a törekvés csírái a magyar költészetben is föllelhetők. Bizonyításképpen Szabó Lőrinc „önboncolására“, József Attila utolsó éveinek „leltár-verseire“, Reviczky és Ady betegségről szóló költeményeire hivatkozik. Engedtessék meg, hogy a mindenképpen helyes névsort egy kortársi szerző, Tőzsér Árpád nevével egészítsük ki, aki — most ne firtassuk: tudatosan-e vagy ösztönösen — szintén a confessional körében mozog, s az újszerű tartalom fent elemzett művészi szintű tolmácsolásával a kortársi magyar költészet egészében is figyelmet érdemlő értékeket alkot.