Irodalmi Szemle, 1971
1971/10 - Somlai Szabó József: Kaland és emlékezés
Somlai Szabó József kaland és emlékezés Krúdy Gyula novellaművészete Krúdy Gyula elbeszélőművészete igen érdekes, részben még felfedezetlen vagy legalább is kevésbé méltányolt fejezete a magyar novellának. Fölfedezetlen részletszépségekben s bizonyos mértékig általános irodalomtudományi vonatkozású törvényszerűségek tekintetében is. Van, aki többé-kevésbé idegenül áll ezzel a nagy életművel szemben, s az író magányosságát, művészete különös voltát bizonyos mértékig elszakítva látja a magyar novella egészétől: idegen testnek, merőben újszerű jelenségnek, előzmény nélkül valónak fogja föl. Pedig nem az. Ellenkezőleg: Krúdy szerves része, folyománya az előzményeknek, összefoglalója — miként Móricz a társadalmi problémákkal terhes, objektív szemléletű novellának — az egyén belső életét, az egyén és társadalom konfliktusát áttételesebben, líraiabban kifejező, szubjektív szemléletű novellairányzatnak. Epikus készségét tekintve Mikszáthon, Móriczon kívül senki sem fogható hozzá. De elbeszélő modora — ezt rögtön meg kell jegyezni —, összefüggve művészi felfogásával, különbözik mindkét nagy íróétól. Krúdy epikusi felfogása csak pályája első felében hasonlítható Mikszáthéhoz, aztán — miként Móriczét is — átszövik leíró jellegű elemek. Epikusi magatartását nem a zaklatottság jellemzi, hanem a higgadt mesélés vagy leírás. Nem a drámaiság törvényei szerint építi a novellát, holott előadásmódja nem nélkülözi a drámai fordulatokat vagy a fordulat előrejelzéseit, a novella eseménymenetében az ugrás, az elhallgatás művészi fogását sem — melyek az író drámai érzékenységére utalnak. Krúdy anekdotikus valóságlátása, humora vagy iróniája szorosan összefügg a dzsentri-témával, s e tekintetben mutatott hasonlóságot a nagy mester, Mikszáth látásával. De minden hasonlósága mellett is a különbözés az érdekesebb, mert ez magyarázza meg Krúdy sajátos művészetének egyik gyökérproblémáját. Mielőtt erre térnék, utalnom kell egy másik, ugyancsak sarkalatos kérdésre, mely — ellentétben az anekdotikus szemlélettel — egész pályáját átfogja: a líraiságra, mely hol romantikus, hol realista vagy naturalista-impresszionista ízeket vegyít elbeszéléseibe. Van egy elbeszélése, melyet a Mikszáthtal rokonítható pályaszakasz végén, 1908-ban írt; a címe: A mesék megmaradnak. Mintha csak a szimbolista Színi felfogását vette volna át, vetítené ki elbeszélésébe. Ez a kis igénytelen írás rávilágít nemcsak Filkó- nénak — a hősnek — a sorsára és lírai alkatára, hanem a vele teljesen együtt érző íróéra is. Krúdy falujában egy kis viskóban élt egy töpörödött öreg anyóka, Filkóné, akinek egyetlen megélhetési forrása a mese volt. Az „utolsó mesemondó asszony udvarában“ két hatalmas jegenye állott, azoktól, a susogásuktól tanulta Filkóné nemcsak a mesé- lést — de az ő állítása szerint — a mesét is, az egyiktől szomorút, a másiktól vígat. Filkóné elárulta a hozzá ellátogató írónak élete nagy vétkét-bánatát: megcsalta a jegyesét, míg az „katonasorban volt“. „Azért lettem öregasszony" — mondta —, vagyis az élet meg őt csalta meg. így értelmezi ezt az író is a novella végén:
